Dr. Eben Alexander tanúságtétele
Egy
idegsebész tapasztalatai a túlvilágról (részletek a könyvből)
“Szóval itt vagyok. Még mindig tudós vagyok. Még
mindig orvos vagyok, és így kél alapvető kötelességem van: tartanom kell magam
az igazsághoz, és segítenem kell a gyógyításban. Ez azt jelenti, hogy el kell
mondanom a történetemet. Azt a történetet, amelyről az idő múlásával egyre
inkább úgy érzem, hogy nem véletlenül történt meg. Nem azért, mintha különleges
lennék. Csak azért, mert velem két dolog történt meg egyszerre és egyidejűleg,
és ezek együtt megtörik a reduktív tudomány utolsó erőfeszítéseit is, amellyel
azt hirdeti a világnak, hogy csak a materiális birodalom létezik, és hogy nem a
tudat vagy a lélek – a miénk és az enyém – univerzumunk legnagyobb, központi
misztériuma. Erre én vagyok az eleven bizonyíték…"
Idegsebész vagyok. A Chapel Hill-i Észak-karolinai
Egyetemen végeztem 1976-ban, kémia szakon. Az orvosi diplomámat a Duke Egyetem
Orvosi Karán szereztem meg 1980-ban. Az orvosi képzésem és gyakorlatom tizenegy
éve során a Duke-on, a Massachusettsi Állami Kórházban és a Harvardon a neuroendokrinológiára
összpontosítottam, az idegrendszer és az endokrin rendszer (amely a hormonokat
a testbe bocsátó mirigyek összessége) együttműködésére. Kettőt ebből a tizenegy
évből annak kutatásával töltöttem, hogyan reagálnak a vérerek az agy egyik
részében, amikor agyvérzés lép fel – ez a cerebrális vasospasmiumként ismert
jelenség. Miután Angliában, Newcastle-Upon-Tyne-ban végigcsináltam egy
ösztöndíjas képzést cerebrovaszkuláris idegsebészetből, tizenöt évet töltöttem
a Harvard orvosi karán idegsebészetre szakosodott sebészprofesszorként. Ezen
évek alatt számtalan beteget megoperáltam, akik közül többnek súlyos,
életveszélyes baja volt. A kutatásaim legnagyobb része az olyan fejlett
technológiájú eljárásokról szólt, mint például a sztereotaktikus sugárterápia
(az az eljárás, amely lehetővé teszi a sebészeknek, hogy az agy bizonyos részeit
pontosan megcélozzák a besugárzással anélkül, hogy ez a szomszédos területeket
érintené). MRI-vezérlésű idegsebészeti eljárások kifejlesztésében is segítettem,
amelyek nagy jelentőséggel bírnak olyan nehezen gyógyítható rendellenességek,
mint a daganatok és a keringési rendellenességek kezelésében. Ezen évek alatt
több mint százötven cikk szerzője vagy társszerzője voltam szakmailag
ellenőrzött orvosi folyóiratokban, és az eredményeimet több mint kétszáz orvosi
konferencián tettem közzé világszerte. Összefoglalva: a tudománynak szenteltem
az életemet. A modern gyógyászat eszközeit használtam arra, hogy segítsek és
meggyógyítsak embereket, és hogy minél többet megtudjak a test és az agy működéséről
– ez volt a hivatásom, és elképzelhetetlenül szerencsésnek éreztem magam,
amiért rátaláltam. És ami még fontosabb: van egy gyönyörű feleségem és két
csodálatos gyermekem. És míg több értelemben is a munkám volt a házastársam, a
családomat sem hanyagoltam el, mert őket tartottam életem másik nagy áldásának.
Sok szempontból nagyon szerencsés ember voltam, és ezt tudtam is.
De 2008. november 10-én, ötvennégy éves koromban úgy
tűnt, mintha elfogyott volna a szerencsém. Megtámadott egy ritka betegség, és
hét napra kómába zuhantam. Ezalatt a teljes agykérgem – az agyam külső rétege,
az a rész, amely emberré tesz bennünket – működése leállt. Nem üzemelt
Gyakorlatilag mintha ott sem lett volna. Amikor az ember agya eltűnik, ő maga
is eltűnik. Idegsebészként töltött éveim során több furcsa történetet hallottam
emberektől, akik különös dolgokat éltek át, általában a vérkeringés leállása
után; olyan történeteket, amelyekben titokzatos, gyönyörű tájakon jártak,
halott rokonaikkal beszélgettek – vagy akár magával Istennel találkoztak.
Ez kétségkívül csodálatos dolog. De úgy tartottam,
hogy teljes mértékben a fantázia műve. Mi okozza ezeket a túlvilági élményeket,
amelyekről az ilyen emberek beszámolnak? Nem állítottam, hogy ezzel tisztában
lennék, de abban biztos voltam, hogy agyi oka van a dolognak. A tudatosság egésze
az agyból fakad. Ha az embernek nem működik az agya, nem lehet öntudatánál. Ez
azért van, mert az agy az a gépezet, amely egyáltalán létrehozza a
tudatosságot. Amikor ez a gépezet leáll, a tudatosság megszűnik. Bármilyen
végtelenül bonyolult és rejtélyes is az agyműködés, ez az ügy alapvetően
ennyire egyszerű. Ha kihúzzuk a konnektorból, a tévé leáll. A műsornak vége,
bármennyire is élveztük. Legalábbis ezt mondtam volna, mielőtt az én agyam is
leállt. A kómám alatt az agyam nem rendellenesen működött – egyáltalán nem
működött. Most már úgy gondolom, talán ez volt a felelős a halálközeli élményem
(HKÉ-m) mélységéért és intenzitásáért, amelyen átmentem.
Sok ismert HKÉ akkor következik be, amikor az ember
szíve egy időre leáll. Az agykéreg ezekben az esetekben átmenetileg kikapcsol,
de nagyrészt nem szenved komolyabb károsodást, feltéve, hogy az oxigéndús vér
keringését négy percen belül szívmasszázzsal vagy szívújraindítással
helyreállítják. De az én esetemben az agykéreg ott sem volt. A tudatosságnak
egy olyan világával szembesültem, amely teljesen mentes volt a fizikailag
létező agyam korlátaitól. Az én HKÉ-m egyfajta tökéletességet képvisel a
hasonló élmények között. Gyakorló idegsebészként – aki évtizedeken át kutatott
és végzett gyakorlati munkát a műtőben – az átlagosnál jobb helyzetben vagyok,
nemcsak ahhoz, hogy a velem történtek valóságáról képet alkossak, hanem ahhoz
is, hogy levonjam a következtetéseket. Ezek a következtetések leírhatatlanul
nagy erejűek. Az átélt élményem bebizonyította számomra, hogy a test és az agy
halála nem a tudatosság vége, hogy az élet élménye a síron túl is folytatódik.
És ami még fontosabb, egy olyan Isten tekintete alatt folytatódik, aki
mindannyiunkat szeret és mindannyiunkra vigyáz, beleértve azt is, hogy hová
tart az univerzum, és vele együtt mi, benne élők. Az a hely, ahol jártam,
valóságos volt Annyira valóságos, hogy azzal összehasonlítva teljesen álomszerűnek
tűnik az itteni, mostani életünk. De ez nem jelenti azt, hogy ne értékelném a
mostani életemet. Ami azt illeti, többre értékelem, mint valaha. Ugyanis most
már a helyén látom. Ez az élet nem értelmetlen. De innen nézve ez nem látszik –
legalábbis az idő legnagyobb részében. Ami velem történt, mialatt kómában
feküdtem, egyértelműen a legfontosabb dolog, amelyről valaha beszélni fogok. De
nem egyszerű történet, mivel annyira idegen a megszokott élményeinktől. Nem kiabálhatom
ki egyszerűen a háztetőkről. Ugyanakkor a következtetéseimet az orvosi tanulmányaimra
alapoztam, és mindarra, amit az agytudomány és az emberi tudat megfigyelésének
legújabb felfedezései állítanak.
Amint ráébredtem az utazásom mögött rejlő igazságra,
tudtam, hogy el kell mesélnem. Ez vált életem legfontosabb céljává. Ezzel nem
azt akarom mondani, hogy abbahagytam volna az orvosi munkámat, és felhagytam
volna az idegsebészénél De most, hogy olyan szerencsés lettem, hogy megérthettem:
az élet nem ér véget a test vagy az agy halálával, kötelességemnek,
küldetésemnek látom, hogy elmeséljem az embereknek, mit tapasztaltam a testen
és ezen a földön túl. Különösen azoknak az embereknek szeretném nagyon
elmesélni ezt a történetet, akik hallottak már hasonló élményekről, és nagyon
szerettek volna hinni bennük, de képtelenek voltak erre. Ezt a könyvet és az
üzenetét leginkább nekik szánom. Amit most elmondok, az fontosabb mindennél,
amit valaha bárki el fog mondani önöknek, és igaz is.
1. A fájdalom
(LYNCHBURG, VIRGINIA – 2008. NOVEMBER 10.)
Felpattant a szemem. A hálószobánk sötétségében a
világító óra vörös derengésére összpontosítottam: hajnali 4.30 – egy órával
korábban volt, mint amikor általában ébredek, hogy utána megtegyem a
hetvenperces utat a virginiai Lynchburgben levő házunkból a charlottesville-i
Focused Ultrasound Surgery Foundadonbe, ahol dolgozom. A feleségem, Holley
mélyen aludt mellettem…
Pár pillanatig csak feküdtem, és határozatlanul
keresgéltem, hogy mi ébreszthetett fel. Az előző nap – a vasárnap – napos volt,
tiszta és egy kicsit csípős – jellegzetes késő őszi virginiai nap. Holley, Bond
(aki akkor volt tízéves) és én átmentünk az egyik szomszédunkhoz grillezni.
Este telefonon beszéltünk a másik fiunkkal, IV. Ebennel, aki húszéves volt, és
éppen a második évét töltötte a Dealaware-i Egyetemen. A nap egyetlen
árnyékfoltja az az enyhe felsőlégúti fertőzés volt, amellyel mind én, mind
Holley és Bond küszködtünk az előző héten. Közvetlenül lefekvés előtt sajogni
kezdett a hátam, úgyhogy vettem egy gyors fürdőt, amitől mintha visszahúzódott
volna a fájdalom. Azon gondolkodtam, nem azért ébredtem-e olyan korán, mert még
mindig ott bujkál bennem a vírus. Kicsit megmoccantam az ágyban, mire
fájdalomhullám árasztotta el a gerincemet – jóval erősebben, mint előző este.
Az influenzavírus láthatóan még nem adta fel, sőt. Minél jobban felébredtem,
annál durvábbá vált a fájdalom. Mivel képtelen voltam visszaaludni, de maradt
még egy órám a nap kezdetéig, úgy döntöttem, veszek egy újabb forró fürdőt.
Felültem az ágyban, leraktam a lábamat a földre, majd felálltam. A fájdalom
azonnal újabb fokozatra kapcsolt – a tompa, büntető lüktetés mélyen
belehasított a gerincem aljába. Holley-t hagytam aludni, és óvatosan
végigbotorkáltam a folyosón a nagy fenti fürdőszobába. Megnyitottam a csapot,
majd beleereszkedtem a kádba, meglehetősen biztosra véve, hogy a meleg jót tesz
majd. De tévedtem. Mire a kád félig megtelt, tudtam, hogy hibát követtem el.
Nemcsak erősebbé vált a fájdalom, hanem már olyan intenzív is lett, hogy attól
tartottam, kiabálnom kell Holley-nak, hogy segítsen ki a kádból. Azon
gondolkozva, milyen nevetséges helyzetbe kerültem, felnyúltam, és a felettem
lévő törölközőtartón elkaptam az egyik törölközőt. Oldalra húztam, hogy kisebb
legyen az esélye, hogy a törölközőtartó letörik a falról, majd óvatosan
felhúztam magam. Egy újabb fájdalomhullám hasított a hátamba, annyira erősen,
hogy levegő után kellett kapkodnom. Ez egyértelműen nem az influenza. De mi más
lehetne? Miután kiküzdöttem magam a csúszós kádból, és felvettem skarlátvörös
pamutköntösömet, lassan visszabotorkáltam a hálószobába, majd ledőltem az
ágyra. A testem ekkorra már ismét nedves lett a hideg verejtéktől. Holley
megmozdult, és felém fordult.
– Mi a baj? Mennyi az idő?
– Nem tudom – válaszoltam. – A hátam. Komoly
fájdalmaim vannak.
Holley masszírozni kezdte a hátamat. Meglepetésemre
ettől egy kicsit jobban éreztem magam. Az orvosok általában nem viselik jól a
rosszullétet. Én sem vagyok kivétel. Egy pillanatig meg voltam győződve arról,
hogy a fájdalom – és a kiváltó oka – végre eltűnik. De fél hétkor, amikor
általában elindulok dolgozni, még mindig szenvedtem, és gyakorlatilag le voltam
bénulva. Bond fél nyolckor nézett be a hálószobába, kíváncsian, hogy miért
vagyok még otthon.
– Mi a baj?
– Apád nem érzi jól magát, drágám – felelte Holley.
Én még mindig az ágyban feküdtem, a fejemet egy
párnával feltámasztva. Bond odajött, és gyengéden masszírozni kezdte a
halántékomat. Az érintésétől mintha villám csapott volna a fejembe – a lehető
legerősebb fájdalom. Felüvöltöttem. Bond a reakciómtól ijedten hátraugrott.
– Semmi baj – mondta Holley Bondnak, noha láthatóan
nem így gondolta.
– Nem te tehetsz róla. Apának rettenetesen fáj a
feje.
Majd
meghallottam, hogy inkább magának, mint nekem, azt mondja:
– Lehet, hogy mentőt kellene hívnom.
Ha van bármi, amit az orvosok jobban gyűlölnek, mint
a rosszullétet, az betegként megjelenés a rendelőben. Elképzeltem, amint a ház
megtelik mentősökkel, a rutinkérdéseket, az utat a kórházba, a papírmunkát… Úgy
éreztem, lesz egy pont, amikor kezdem jobban érezni magam, és megbánom, hogy
egyáltalán kihívtam a mentőt.
– Nem, semmi baj – feleltem. – Most elég rossz, de
nemsokára biztosan jobban leszek. Valószínűleg jobb lenne, ha segítenél Bondnak
összekészülni az iskolába.
– Eben, én nagyon úgy érzem…
– Nem lesz semmi baj – szakítottam félbe, továbbra
is a párnába temetve az arcomat. Még mindig megbénított a fájdalom.
– Komolyan, ne hívj mentőt. Nem vagyok olyan
rosszul. Csak egy izomgörcs a gerincem alján és egy kis fejfájás.
Holley kelletlenül lekísérte Bondot a földszintre,
és adott neki reggelit, mielőtt elküldte az utcában lakó barátjához, hogy menjen velük iskolába.
Miközben Bond kiment a bejárati ajtón, felmerült bennem a gondolat, hogyha
valami komoly dologról van szó, és tényleg a kórházban kötök ki, akkor lehet,
hogy nem fogom látni iskola után aznap délután. Minden energiámat összeszedtem,
és kinyögtem:
– Érezd jól magad az iskolában, Bond.
Mire Holley visszajött az emeletre, hogy megnézzen,
kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Ő abban a hitben, hogy elszunyókáltam,
hagyott pihenni, és lement a földszintre, hogy felhívja néhány kollégámat abban
a reményben, hogy kap pár tippet, miről lehet szó. Két órával később úgy
érezte, most már eleget hagyott pihenni, és visszajött, hogy megnézzen. Amikor
benyitott az ajtón, ugyanolyan pózban látott heverni, mint korábban. Amikor
közelebbről is megnézett, észrevette, hogy a testem már nem olyan ernyedt, mint
korábban, hanem merev, mint egy deszka. Felkapcsolta a lámpát, és látta, hogy
vadul rángatózom. Az alsó állkapcsom természetellenesen előreállt, a szemem
pedig nyitva volt, és kifordult a fehérje.
– Eben, mondj valamit! – sikoltotta Holley.
Mivel nem reagáltam, mentőt hívott. A mentősök alig tíz
perc alatt odaértek, és gyorsan beraktak a Lynchburg Állami Kórházba tartó
kocsiba. Ha magamnál lettem volna, pontosan elmondhattam volna Holley-nak, hogy
min mentem keresztül az alatt a néhány rémisztő pillanat alatt, amit a mentőre
várakozva töltött: egy teljes „grand mal” rohamon (az egész agykérget érintő
nagy roham), amelyet kétségkívül valamiféle, az agyamat érintő rendkívüli
sokkhatás váltott ki. De persze erre képtelen voltam. A következő hét nap során
csak a testemben voltam jelen Holley és a családom számára. Semmire nem
emlékszem ebből a világból arról a hétről, és másoktól kellett
összeszedegetnem, mi történt, amíg eszméletlenül hevertem az ágyban. Az elmém,
a lelkem – vagy bárhogyan is hívjuk azt a központi, emberi részemet – eltűnt.
2.
A
kórház
A Lynchburg Állami Kórház sürgősségi osztálya a
második legforgalmasabb az államban, hétköznapokon fél tízre általában már
teljes gőzzel dübörög. Az a hétfő sem volt kivétel. Noha a legtöbb munkanapomat
a Charlottesville-ben töltöttem, rengeteget műtöttem a Lynchburgben is, és szinte
mindenkit ismertem a kórházban. Laura Potter, az egyik sürgősségi orvos, akivel
korábban majdnem két évet dolgoztunk együtt,
kapott egy hívást a mentőktől, hogy egy ötvennégy éves fehér férfi
érkezik hozzá epileptikus állapotban. Miközben Laura a mentőbejárathoz sietett,
fejben végiggondolta, mi okozhatja az érkező beteg állapotát. Ugyanaz volt a
listája, mint nekem lett volna az ő helyében: alkoholmegvonás; kábítószer-túladagolás;
hyponatrémia (abnormálisán alacsony nátriumszint a vérben); agyvérzés; metasztatikus
vagy elsődleges agytumor; intraparenchymális (az agy belsejében történő)
vérzés; agytályog vagy agyvelőgyulladás.
Amikor a mentősök betoltak a baleseti osztály 1.
számú várójába, még mindig vadul rángatóztam, miközben szaggatottan
nyögdécseltem és a végtagjaimmal csapkodtam. Abból, ahogy vergődtem, dr. Potter
számára egyértelmű volt, hogy az agyamat komoly támadás érte. Egy ápolónő
odatolt egy összecsukható kocsit, egy másik vért vett, a harmadik pedig
kicserélte az immár üres intravénás zacskót, amelyet a mentősök kötöttek belém
még otthon, mielőtt beraktak a kocsiba. Miközben munkához láttak rajtam, én úgy
vergődtem, mint egy vízből kihúzott, száznyolcvan centiméteres hal.
Halandzsaszerű, értelmetlen szavakat és állatias kiáltásokat hallattam. Laurát
az is aggasztotta – éppen annyira, mint a rángatózásom –, hogy látható
aszimmetria volt a testem motoros irányításában. Ez azt is jelentheti, nem
elég, hogy megtámadta valami az agyamat, de ráadásul be is következett
valamiféle komoly és talán viszszafordíthatatlan agykárosodás. Bármilyen
hasonló állapotú páciens látványához hozzá kell szokni, és Laura már mindent
látott a baleseti osztályon töltött évei során. Viszont olyan még nem volt,
hogy az egyik kollégáját szállították volna oda ilyen állapotban, és miután
alaposabban megnézte a hordágyon heverő, eltorzult, kiáltozó pácienst, azt
mondta, szinte csak magának:
– Eben.
Majd emeltebb hangon közölte a körülöttünk lévő
orvosokkal és ápolónőkkel:
– Ő itt Eben Alexander.
A közelünkben lévők összegyűltek a hordágy körül. Holley,
aki követte a mentőt, csatlakozott a többiekhez, közben Laura végigvette vele a
kötelező kérdéseket a legegyértelműbb okokkal kapcsolatban, amelyektől valaki
olyan állapotba kerülhet, mint én. Éppen leszokóban vagyok az alkoholról?
Fogyasztottam a közelmúltban erős kábítószereket? Majd folytatta a munkát, és
megpróbálta leállítani a görcseimet. Eben az elmúlt hónapok során
végigcsináltatott velem egy intenzív felkészítő programot egy tervezett apa-fia
mászásra Ecuador 5900 méter magas Cotopaxi hegyére, amelyet ő előző februárban mászott
meg. Az edzéstől jelentősen megizmosodtam, így nehezebben tudtak lefogni. Öt
perccel és 15 milligramm intravénás diazepammal később még mindig
félrebeszéltem, és küzdöttem a körülöttem lévők ellen, de dr. Potter
megkönnyebbülésére immár mindkét oldalammal tettem ezt. Holley elmesélte
Laurának azt az erős fejfájást, amelyet a görcsök előtt tapasztaltam, mire dr.
Potter gerinccsapolást végzett rajtam – ez egy olyan eljárás, amelynek során
kis mennyiségű agy-gerincvelői folyadékot vesznek le a gerinc tövéből. Az
agy-gerincvelői folyadék egy átlátszó, vízszerű anyag, amely a gerincvelőt és
az agyat veszi körül, hogy megvédje őket az ütődéstől. Egy normális, egészséges
emberi test nagyjából félliternyit termel naponta, és ha a folyadék nem
tökéletesen tiszta, az fertőzést vagy vérzést jelezhet. Az ilyen fertőzéseket
agyhártyagyulladásnak hívják; ez a gerincen és a koponyán belül lévő hártyák
gyulladása, amelyek közvetlen kapcsolatban állnak az agy-gerincvelői
folyadékkal. Öt esetből négyben vírus okozza a fertőzést. A vírusos
agyvelőgyulladástól nagyon rosszul lesz a páciens, de az csak az esetek egy
százalékában halálos. Ötből egyszer viszont baktérium okozza az agyhártyagyulladást.
A baktériumok, amelyek primitívebbek a vírusoknál, veszedelmesebb ellenségnek
bizonyulhatnak. A bakteriális agyhártyagyulladás általában halálos, ha nem
kezelik. És még ha azonnal kezelni is kezdik antibiotikummal, a halálozási
arány akkor is 15-40% között van. A bakteriális agyhártyagyulladás egyik
legvalószínűtlenebb okozója a felnőttek körében egy nagyon öreg és nagyon
kitartó baktérium, amelyet Escherichia colinak — ismertebb nevén E. colinak hívnak.
Azt senki sem tudja, mennyi idős is lehet pontosan az E. coli, de a korát három-négy
milliárd évre becsülik. Ennek a kórokozónak nincs sejtmagja, és az osztódás
primitív, ugyanakkor rendkívül hatékony módszerével szaporodik. Képzeljünk csak
el egy sejtet, amely legnagyobbrészt DNS-sel van megtöltve, és amely képes a
sejtfalán keresztül tápanyagokat magához venni (általában más sejtekből, amelyeket
megtámad és felfal). Majd képzeljük el, hogy képes párhuzamosan lemásolni több
DNS szálat,és húszpercenként két utódsejtté tud válni. Egy órán belül nyolc
lesz belőlük. Tizenkét órán belül hatvankétmilliárd. Tizenöt óra alatt
harmincöttrillió. Ez a robbanásszerű szaporodás csak akkor lassul le, amikor
kezd kifogyni a táplálékból. Az E. coli emellett nagyon promiszkuózus is: képes
a bakteriális konjugáció néven ismert módszer segítségével más baktériumokkal
géneket cserélni, aminek segítségével az E. coli szükség esetén képessé válik
új tulajdonságok elsajátítására (mint például az antibiotikum-rezisztancia,
azaz ellenállaz antibiotikumoknak). A sikernek ez a receptje tartotta fent az
E. colit bolygónkon az egysejtűk életének első napjaitól fogva. Mindannyiunkban
lakozik E. coli – legnagyobbrészt a bélrendszerünkben. Normál körülmények
között ez nem jelent számunkra veszélyt. De amikor az E. colinak olyan alfajai,
amelyek őket különösen agresszívvá tevő DNS-t szedtek össze, megtámadják a gerincvelőt
és az agyat körülvevő agy-gerincvelői folyadékot, a primitív sejtek azonnal
fogyasztani kezdik a folyadékban található glükózt és minden más táplálékot,
beleértve az agyat is. A baleseti osztályon akkor még senki sem gondolta, hogy
E. coli okozta agyhártyagyulladásom van. Nem volt ok a gyanakvásra. A
felnőttekben csillagászatian ritka ez a betegség. Az áldozatok legnagyobbrészt
újszülöttek, de a három hónapnál idősebb kisbabák között rendkívül alacsony az előfordulás
esélye. Évente kevesebb mint tízmillió felnőtt kapja el spontán módon. A
bakteriális agyhártyagyulladás esetében a baktérium először az agy külső
rétegét, az agykérget támadja meg. Az agykéreg latin neve, a cortex „héjat”
vagy „kérget” jelent. Ha elképzelünk egy narancsot, annak a héja meglehetősen
jól modellezi azt, hogyan veszi körül az agy primitívebb részeit. Az agykéreg
felelős az emlékekért, a nyelvtudásért, az érzelmekért, a látásért és a
hallásért és a logikáért. Úgyhogy, amikor egy olyan organizmus támadja meg az
agyat, mint az E. coli, először abban a részben következnek be károk, amely
funkciója szerint a legfontosabb emberi mivoltunk fenntartásához. A bakteriális
agyhártyagyulladás sok áldozata a betegség első néhány napja alatt meghal. Azok
közül, akik egy ilyen sebes, lefelé tartó spirálban érkeznek a kórházba, mint
én, csak tízszázaléknyi olyan szerencsés, hogy túlélje. Ugyanakkor ez sem
minden esetben nevezhető szerencsének, mert sokan életük hátralévő részét
vegetatív állapotban töltik utána.
Noha az E. coli okozta agyhártyagyulladásra nem
gyanakodott, dr. Potter úgy gondolta, valamiféle agyi fertőzésem lehet, és
ezért döntött a gerinccsapolás mellett. Éppen amikor odaszólt az egyik ápolónőnek,
hogy hozza az agyvízcsapolásos tálcát, és készítsen elő a beavatkozáshoz, úgy megvonaglott
a testem, mintha elektromosságot vezettek volna a hordágyba. Újult energiával eresztettem
meg egy hosszú, kínszenvedéssel telt üvöltést, feszítettem hátra a hátamat, és
kezdtem a levegőben kaszálni a kezemmel. Az arcom vörös volt, a nyaki ütőereim
vadul kidudorodtak. Laura segítségért kiabált, és hamarosan kettő, majd négy,
végül hat segítő próbált lefogni a beavatkozáshoz. Magzati pózba
kényszerítették a testem, miközben Laura további nyugtatókat adott be. Végül
képesek lettek elég mozdulatlanul tartani ahhoz, hogy a tűt be lehessen döfni a
gerincem aljába. Amikor a baktérium támadni kezd, a test azonnal védekező
pozíciót vesz fel, és fehérvérsejtek osztagait ereszti a lépben található
barakkokból és a gerincvelőből a vérbe a támadók ellen. Ők az első áldozatai
annak a hatalmas sejtháborúnak, amely akkor kezdődik, amikor egy idegen
biológiai anyag támadja meg a testet, és dr. Potter pontosan tudta, hogy ha nem
teljesen tiszta az agy-gerincvelői folyadékom, annak a fehérvérsejtek lehetnek
az okai.
Dr. Potter lehajolt, és a manométerre koncentrált,
arra az átlátszó, függőleges csőre, amelybe az agy-gerincvelői folyadékot
kiszívta. Első körben az lepte meg, hogy a folyadék nem szivárgott, hanem kilövellt
– a veszélyesen magas nyomásnak köszönhetően. A második meglepődést a folyadék
látványa okozta. A legkisebb zavarosság is arra utalt volna, hogy nagy bajban
vagyok. Ami a manométerbe került, az sűrű volt és fehér, egészen enyhe zöld árnyalattal.
Az agy-gerincvelői folyadékom csupa genny volt.
3.
Derült
égből
Dr. Potter üzent dr. Robert Brennannak, az egyik
helyi kollégájának, aki a fertőző betegségek
szakértője. Miközben a tesztek eredményeire vártak a laborból, minden
lehetőséget és terápiás opciót megtárgyaltak. Én ezalatt percről percre tovább
nyögdécseltem és vergődtem a hordágyon. És akkor még zavarosabb lett a kép. A
Gram-teszt (ez egy kémiai próba, amelyet egy dán orvosról neveztek el, aki felfedezte
a módszert, amellyel az orvosok Gram-pozitív és Gram-negatív csoportokra
osztják a baktériumokat) Gram-negatív eredménnyel érkezett vissza – és ez
rendkívül szokatlan. Mindeközben a fejem CT-felvétele azt mutatta, hogy az
agyhártyám veszedelmesen megduzzadt és gyulladásban van. Egy légzőcsövet tettek
a gégémbe, amelyen keresztül egy lélegeztetőgép végezte helyettem a légzést –
percenként pontosan tizenkét légvételről van szó –, és monitorok seregét állították
csatarendbe az ágyam körül, hogy minden változást rögzítsenek a testemen és az
immár szinte tönkrement agyamon belül.
Az a kevés felnőtt, aki spontán fertőződik meg E.
coli okozta bakteriális agyhártyagyulladással (vagyis agyműtét és koponyatörést
okozó baleset nélkül), általában valami kézzelfogható ok miatt teszi ezt,
például immunrendszeri hiányosságok miatt (amelyet gyakran a HIV vagy az AIDS
okoz). De az én esetemben nem állt fenn ilyen tényező, amely hajlamosíthatott
volna erre a betegségre. A többi baktérium úgy okozhat agyhártyagyulladást,
hogy az orrüregből vagy a középfülből támad, de az E. coli nem. A gerincvelői
rész túlságosan jól el van szigetelve a test többi részétől ahhoz, hogy ez
megtörténhessen. Az olyan baktériumok, mint az E. coli – amelyek általában a
bélrendszerben élnek – egyszerűen nem jutnak el abba a részbe – hacsak ki nem lyukad
a gerinc vagy a koponya (például egy fertőzött agyvelő-stimulátor vagy egy
sebész által beépített sönt esetén). Én magam is több száz söntöt és
agyvelőstimulátort helyeztem el a pácienseim agyában, és ha képes lettem volna konzultálni
a témában, egyetértettem volna döbbent kollégáimmal abban, hogy, egyszerűen fogalmazva,
olyan betegségem van, ami gyakorlatilag nem lehet.
Mivel továbbra sem voltak hajlandók elfogadni a
teszteredmények által szolgáltatott bizonyítékokat, a két orvos telefonálgatni
kezdett, fertőzésügyi szakemberekkel konzultáltak a nagy orvosi központokban.
Mindenki egyetértett abban, hogy a tesztek eredményei csak egyetlen diagnózisra
utalhatnak. Azon az első kórházban töltött napomon nem a derült égből
váratlanul elkapott E. coli okozta agyhártyagyulladás volt az egyetlen különös
dobásom. Az utolsó pillanatokban, mielőtt kitoltak a vizsgálóból, kétórányi,
megszakítás nélküli, gyomorból jövő állatias üvöltés és hörgés után elcsendesedtem.
Majd három szót kiáltottam a semmiből. Tettem ezt kristálytisztán, és a jelen
lévő összes orvos és ápolónő hallotta, csakúgy, mint Holley, aki néhány lépésre
állt tőlem, a függöny túlsó oldalán.
– Istenem, segíts nekem!
Mindenki odarohant az ágyamhoz. De mire odaértek,
már semmire sem reagáltam. Én semmire nem emlékszem abból az időből, amit a
baleseti osztályon töltöttem – beleértve ezt a három szót is. De ez volt az
utolsó három szó, amelyet a következő hét napban kiejtettem.
4.
IV.
Eben
A baleseti osztályon tovább hanyatlott az állapotom.
Egy normális, egészséges ember agygerincvelői folyadékának glükózszintje
körülbelül 80 milligramm per deciliter. Egy nagyon beteg emberé, aki közvetlen
életveszélyben forog az agyhártyagyulladás miatt, akár 20 milligrammra is csökkenhet.
Az én glükózszintem 1 milligramm volt. A Glasgow-kóma-skálán 8 per 15 volt az
eredményem,ami súlyos agysérülésre utal, és a következő napokban ez csak
romlott. Az APACHE II (akut fiziológiai és krónikus egészségügyi érték)
pontszámom a baleseti osztályon 18 volt a lehetséges 71-ből, ami azt jelenti,
30% esélyem volt arra, hogy a kórházi tartózkodásom során meghaljak. Pontosabban,
ha az akut Gram-negatív bakteriális agyhártyagyulladásomat és a sebes
neurológiai hanyatlásomat vesszük, legjobb esetben is csak 10% esélyem volt
arra, hogy a kórházi felvételem után túlélem a betegséget. Ha az antibiotikumok
nem tesznek csodát, az elhalálozásom esélye a következő pár nap során
egyenletesen emelkedik – amíg el nem éri a könyörtelen 100%-ot. Az orvosok
három nagyon erős intravénás antibiotikumot eresztettek belém, mielőtt
felküldtek új otthonomba: egy nagy különszobába, az intenzív osztály 10. számú
termébe, amely egy emelettel a baleseti felett volt.
Sebészként nagyon sokszor jártam már az intenzív
osztályon. Ott helyezik el a legeslegrosszabb állapotban, a haláltól pár
hajszálnyira lévő pácienseket, hogy egyszerre több egészségügyi szakember is
tudjon rajtuk dolgozni. Egy ilyen csapat miközben tökéletes összhangban együtt
harcolnak, hogy életben tartsák a beteget, de minden ellenük dolgozik –
lenyűgöző látvány. Egyszerre szoktam hatalmas büszkeséget és brutális
csalódottságot érezni ezekben a termekben, attól függően, hogy a páciens,
akinek az életéért küzdöttünk, helyrejött, vagy kicsusszant az ujjaink közül.
Dr. Brennan és a többi orvos olyan optimistán
viselkedett Holley-val, amennyire csak a körülmények engedték. Jóllehet a
körülmények egyáltalán nem adtak okot optimizmusra. Igazság szerint nagy
esélyem volt arra, hogy nagyon hamar elhunyjak. És még ha nem is halok meg, az agyamat
megtámadó baktérium valószínűleg eleget felemésztett az agykérgemből ahhoz,
hogy kárt tegyen a magasabb rendű agyfunkciókban. Minél tovább maradok kómában,
annál nagyobb eséllyel töltöm életem hátralévő részét krónikus vegetatív
állapotban. Szerencsére nem csak a Lynchburg dolgozói, hanem mások is a
segítségemre siettek. Michael Sullivan, a szomszédunk, egyben az episzkopális
parókiánk vezetője, körülbelül egy órával Holley után érkezett meg a kórházba.
Abban a pillanatban, amikor Holley kirohant az ajtón, hogy kövesse a mentőt,
felzümmögött a zsebében a telefonja. Régi barátnője, Sylvia White hívta.
Sylviának hátborzongató képessége van arra, hogy mindig akkor telefonáljon,
amikor fontos dolgok történnek. Holley meg van győződve arról, hogy médium (én
mindig is azt a biztonságosabb és logikusabb magyarázatot pártoltam, hogy
egyszerűen csak nagyon ügyesen beletrafál a dolgokba). Holley beavatta Sylviát
a történésekbe, és ketten felhívogatták a közelebbi családtagjaimat: a húgomat,
Betsyt, aki a közelünkben lakott, a negyvennyolc évével legfiatalabb húgomat,
Phyllist, aki Bostonban élt, és Jeant, a nővéremet.
Azon a hétfő reggelen Jean éppen dél felé autózott
delaware-i otthonából. Szerencsére éppen azért kelt útra, hogy
segítsenanyánknak, aki Winston-Salemben lakott. Jean mobilja megcsörrent. A férje
volt az, David.
– Átértél már Richmondon? – kérdezte tőle.
– Nem – felelte Jean. – Közvetlenül északra vagyok
tőle, az I-95-ösön.
– Menj fel a 60-as útra nyugat felé, majd a 24-esre
Lynchburg felé. Most hívott Holley. Eben kórházban van. Ma reggel rohama volt,
és nincs magánál.
– Ó, te jóságos ég! És tudják, mi a baj?
– Nem biztosak benne, de lehet, hogy
agyhártyagyulladás.
Jean még éppen időben visszakanyarodott, és rátért a
kanyargós, kétsávos 60-asra az alacsonyan száguldó felhők között a 24-es út és
Lynchburg felé. Phyllis volt az, aki a kórházban töltött első délutánomon három
órakor felhívta IV. Ebent a Delaware-i Egyetemen. Eben éppen kint volt a
tornácán, és valami természettudományi házi feladatot csinált (az én apám is
idegsebész volt, és Ebent is érdekelte ez a karrier), amikor megcsörrent a telefonja.
Phyllis röviden összefoglalta neki a helyzetet, és kérte, hogy ne aggódjon – az
orvosok kézben tartják a dolgokat.
– Tudják, mi a baj? – kérdezte Eben.
– Hát, valami Gram-negatív baktériumról és
agyhártyagyulladásról beszéltek.
– A következő napokban két vizsgám lenne, úgyhogy
hagyok üzenetet a tanáraimnak – felelte Eben.
Később nekem azt mesélte, hogy először nem igazán
hitte el, hogy olyan súlyos veszélyben forognék, mint Phyllis jelezte, mert ő
és Holley „mindig felfújják a dolgokat” – én pedig soha nem szoktam beteg
lenni. De amikor egy órával később Michael Sullivan is felhívta, ráébredt, hogy
haza kell jönnie – de azonnal. Miközben Eben Virginia felé autózott, jeges ónos
eső kezdett zuhogni. Phyllis hatkor indult el Bostonból, és miközben Eben az
I-495-ös híd felé hajtott a Potomac folyón Virginia irányába, Phyllis gépe
éppen átrepült a felette szálló felhőkön. Richmondhan szállt le, kölcsönzött
egy autót, és ő is elindult a 60-as úton. Eben néhány kilométerre Lvnchburgtől
felhívta Holley-t.
– Bond hogy van? – kérdezte.
– Alszik – felelte Holley.
– Akkor egyenesen a kórházba megyek – jelentette ki
Eben.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarsz előtte
hazajönni?
– Nem – válaszolta Eben. – Látni akarom apát.
Eben 11.15-kor fordult le az intenzív osztály felé.
A kórházba vezető járda kezdett bejegesedni. Amikor a fiam belépett a
betegfelvételi rész éles ragyogásába, egy éjszakai ápolónőt talált ott, aki az ágyamhoz
vezette. Ekkorra már mindenki, aki korábban ott volt, hazament. A nagy,
homályosan megvilágított teremben nem hallatszott más, csak a testemet életben
tartó gépek csendes pityegése és sziszegése. Eben megdermedt az ajtóban, amikor
meglátott. Húsz éve alatt sohasem volt náthánál komolyabb betegségem. Most,
annak ellenére, hogy az összes gép megtett mindent, hogy ez másképp tűnjön, tisztában
volt azzal, hogy gyakorlatilag egy halottat néz. A testem ott hevert előtte, de
az apa, akit ismert, eltűnt. Vagy talán jobb lenne úgy mondani: máshol volt.
5.
Az
alvilág
Sötétség, de látható sötétség – mintha lesüllyedtem
volna a sárba, de azért átláttam rajta. Vagy talán jobban hasonlított a piszkos
zselére. Átlátszó volt, de ködös, elmosódott, klausztrofóbiás, fojtogató módon.
Tudatosság, de az önazonosságom emléke nélküli tudatosság – mint egy álomban,
ahol az ember tudja, mi folyik körülötte, de fogalma sincs, hogy ő maga kicsoda
vagy micsoda. Hang is – mély, ütemes lüktetés, távoli, ugyanakkor erős,
annyira, hogy minden lökete végigmegy rajtam. Mint a szívverés? Körülbelül, de
sötétebb, gépiesebb – mint a fém hangja fémen, mintha egy hatalmas, földöntúli
kovács kalapálna egy üllőn valahol a távolban: mintha olyan erősen kalapálna, hogy
a hang végigvibrál a földön, a sárban, vagy hol is vagyok. Nem volt testem –
legalábbis olyan, amelynek tudatában lettem volna. Egyszerűen csak… itt voltam,
ebben a lüktető, kalapáló sötétségben. Akkor és ott „primer”-nek neveztem
volna. De akkoriban, amikor ez történt, nem ismertem ezt a szót. Sőt, egyetlen
szót sem ismertem. Az itt használt szavakra sokkal később emlékeztem vissza, amikor
visszakerültem ebbe a világba, és leírtam az emlékeimet. A nyelv, az érzelmek,
a logika: mindezek eltűntek, mintha visszazuhantam volna egy sokkal korábbi
állapotba az élet megjelenésének idejéből, talán egészen olyan messzire, mint
az a primitív baktérium, amelyik tudtomon kívül átvette az irányítást az agyam
felett, és leállította.
Mennyi ideig tartózkodtam ebben a világban? Fogalmam
sincs. Amikor az ember olyan helyre kerül, ahol nem tapasztalható meg az idő
olyan formában, mint hozzászoktunk, szinte lehetetlen rendesen leírni, milyen
érzés. Amikor ez megtörtént velem, amikor ott voltam (bármi is voltam), úgy éreztem,
hogy mindig is ott voltam, és mindig is ott leszek. És ezt eleinte nem is
bántam. Miért is bántam volna, amikor ez az állapot volt az egyetlen, amelyet ismertem?
Mivel semmilyen emlékem nem volt semmi jobbról, nem igazán érdekelt, hol
vagyok. Emlékszem, hogy koncepciót alkottam arról, miszerint vagy életben
maradok, vagy nem, de a közömbösségemtől az iránt, hogy igen-e vagy nem, csak
még sebezhetetlenebbnek éreztem magam. Fogalmam sem volt annak a világnak a
szabályairól, amelyben voltam, de nem siettem megismerni őket. Végtére is,
miért fáradjak vele?
Nem tudnám megmondani, mikor történt pontosan, de
egy bizonyos ponton észrevettem, hogy tárgyak vannak körülöttem. Kicsit
olyannak tűntek, mint a gyökerek, egy kicsit olyannak, mint vérerek egy
hatalmas, sáros anyaméhben. Sötét piszkos-vörösen ragyogtak, egy távoli
helyről, fentről nyúltak le, és egy ugyanolyan messze, odalent lévő helyre
tartottak. Visszatekintve olyan volt őket látni, mintha vakondként vagy
földigilisztaként lennék valahol mélyen a földben, ugyanakkor valahogy mégis
látnám a körülöttem lévő fák és gyökerek összegubancolódott szövedékét. Amikor
később visszaemlékeztem rá, ezért neveztem ezt a helyet a
Földigiliszta-nézőpont Birodalmának. Hosszú ideig azt gyanítottam, ez annak az
emléke lehet, ahogy az agyam érezte magát, amikor a baktérium elkezdte átvenni
felette az irányítást. De minél többet gondolkoztam ezen a magyarázaton (és
megismételném, ez sokkal-sokkal később volt), annál kevésbé tűnt logikusnak.
Mert – bármilyen nehéz is ezt elképzelni úgy, hogy az ember nem tapasztalta meg
személyesen – a tudatom nem volt ködös vagy torz, amikor ott voltam. Egyszerűen
csak… korlátozott volt. Amikor ott tartózkodtam, nem voltam ember. Még csak
állat sem voltam. Valami korábbi és az alatti lehettem. Egyszerűen csak egy
magányos, tudatos pont voltam egy időtlen, vörösesbarna tengerben.
Minél tovább maradtam ott, annál kevésbé éreztem
magam kényelmesen. Eleinte olyan mélyen belesüppedtem, hogy nem volt különbség
az „én” között és a részben hátborzongató, részben ismerős anyag között, amely
körülvett. De ennek a mély, időtlen és határtalan merülésnek az illúzióját fokozatosan
valami más vette át: egy olyan érzés, mintha egyáltalán nem a része lennék
ennek a föld alatti világnak, hanem raboskodnék benne. Groteszk, állatias arcok
bugyogtak elő a sárból, nyögdécseltek vagy torzultak el, majd ismét eltűntek.
Időnként tompán üvöltést hallottam. Ezek az üvöltések néha homályos, ritmikus
kántálássá váltak, amelyek egyszerre voltak rémisztőek és furcsamód ismerősek –
mintha valamikor ismertem és én magam adtam volna ki őket. Mivel korábbi létezésemről
nem volt emlékem, az ebben a birodalomban töltött időm nagyon-nagyon hosszúra nyúlt.
Hónapokra? Évekre? Egy örökkévalóságra? A választól függetlenül végül eljutottam
arra a pontra, ahol a viszketeg, irtózó érzés túlsúlyba került az otthonos,
ismerőssel szemben. Minél inkább kezdtem egy „én”-nek érezni magam –
olyasminek, ami különbözik a körülöttem lévő hidegtől, nedvességtől és
sötétségtől –, annál fenyegetőbbé és rondábbá változtak a sötétségből
felbugyogó arcok. A távoli, ütemes dobogás felerősödött és intenzívebbé is vált
– a föld alatti, trollszerű dolgozók seregének munkaritmusává vált, akik
valamilyen végeérhetetlen, brutálisan monoton feladatot végeztek. A mozgás
kevésbé láthatóvá, inkább érezhetővé vált körülöttem, mintha hüllőszerű, féreg
alakú lények nyüzsögtek volna mellettem, és értek volna időnként hozzám sima
vagy tüskés bőrükkel.
Majd észrevettem a szagot is: egy kicsit ürülékszag
volt, egy kicsit a véré és egy kicsit a hányásé. Más szóval, biológiai szag, de
a biológiai halálé, nem az életé. Ahogyan egyre jobban kiélesedett a tudatosságom,
egyre közelebb kerültem a pánikhoz. Bárki vagy bármi is voltam, nem oda
tartoztam. Ki kellett onnan szabadulnom. De hova mehetnék? Miközben feltettem
ezt a kérdést, valami kiemelkedett a fenti sötétségből: valami olyasmi, ami nem
volt se hideg, se halott, se sötét – hanem mindezeknek pontosan az ellenkezője.
Ha életem végéig próbálkoznék, akkor sem tudnám méltóképpen leírni azt a lényt,
amelyik felém közeledett – messze nem sikerülne átadnom, mennyire gyönyörű
volt. De meg fogom próbálni.
6.
Horgony
az élethez
Phyllis alig két órával IV. Eben után hajtott be a
kórház parkolójába, körülbelül hajnali egykor. Amikor bejutott az intenzívre, a
szobámba, ott találta Ebent, aki mellettem ült, és egy kórházi párnát szorongatott
maga előtt, hogy ébren maradjon.
– Anya otthon van Bonddal – mondta Eben fáradt,
feszült, egyben a találkozástól boldog hangon.
Phyllis azt mondta Ebennek, hogy haza kell mennie,
mert ha egész éjjel fent marad azután, hogy hazaautózott Delaware-ból, másnap
teljesen használhatatlan lesz az apja számára is. Felhívta Holley-t és Jeant,
és szólt nekik, hogy Eben nemsokára hazaér, de ő ott marad a szobámban
éjszakára.
– Menj haza az anyukádhoz, a nénikédhez és az
öcsédhez – mondta IV. Ebennek, miután letette.
–Szükségük van rád. Az apád és én holnap is itt
leszünk, amikor visszaérsz.
IV. Eben a testemre nézett; az átlátszó, műanyag
oxigéncsőre, amely a jobb orrlyukamból futott a légcsövembe; vékony, máris
cserepesedő ajkamra, lehunyt szememre és ernyedt arcizmaimra. Phyllis olvasott
a gondolataiban.
– Menj haza, Eben. Próbálj meg nem aggódni. Apád még
itt van velünk. És én nem engedem el. Odasétált az ágyam mellé, megfogta a
kezem, és elkezdte masszírozni. Phyllis egész éjjel ott ült a gépek és az egy
szál éjszakai ápolónő társaságában – aki óránként bejött ellenőrizni az
állapotomat – és a kezemet fogta, fenntartva a kapcsolatot, amelyről pontosan
tudta: elengedhetetlen ahhoz, hogy túléljem az éjszakát.
Közhelyes dolog arról beszélni, hogy délen milyen
fontos az embereknek a család, de sok más közhelyhez hasonlóan ez is igaz.
Amikor 1988-ban a Harvardra mentem, az egyik első dolog, ami az északiakkal
kapcsolatban feltűnt, az volt, hogy némileg visszafogottabban nyilvánítanak ki
egy déliek számára egyértelmű tényt: hogy a családom én vagyok. Életem során a
családommal – a szüleimmel, a testvéreimmel, később Holley-val, IV. Ebennel és
Bonddal – való kapcsolatom mindig is az erőm és a
kiegyensúlyozottságom létfontosságú forrását jelentette, de az utóbbi években
még inkább. A családhoz fordultam a feltétel nélküli támogatásért abban a
világban, ahol – legyen az észak vagy dél – ebből gyakran elég nagy hiány van. Holley-val
az episzkopális templomba jártunk, és néha a gyerekeket is elvittük. De az a helyzet,
hogy az utóbbi években már hajszálnyira voltam egy „K & H”-tól –
olyasvalakitől, aki csak karácsonykor és húsvétkor jelenik meg a templom
kapujában. Biztattam a fiúkat, hogy mondjanak este imát, de nem voltam az
otthonunk spirituális vezetője. Sohasem sikerült elnyomnom magamban a kétséget,
hogy hogyan lehetséges ez az egész. Bármennyire is szerettem volna
gyermekkoromban hinni Istenben, a Mennyországban és a túlvilágban, az akadémiai
idegsebészet szigorúan tudományos világában töltött évtizedeim határozottan
megkérdőjelezték ezeknek a dolgoknak a létezését. A modern idegtudomány azt
állítja, hogy a tudatosságot – az elmét, a lelket, a szellemet, vagy akárhogy is
nevezzük azt a láthatatlan, megfoghatatlan részünket, amely azzá tesz minket,
amik vagyunk – az agy hozza létre, és én nem igazán kételkedtem ennek az
állításnak az igazságában. A legtöbb egészségügyi dolgozóhoz hasonlóan, akik
közvetlen kapcsolatban állnak haldokló páciensekkel és a családjukkal, én is
hallottam – még láttam is – néhány meglehetősen megmagyarázhatatlan jelenséget
az évek során. Ezeket az eseményeket az „ismeretlen" fiókba archiváltam,
majd otthagytam őket, azzal a meggyőződéssel, hogy mindegyik mögött valamilyen ésszerű
magyarázat rejlik.
Nem mintha ellenezném a természetfelettiben való
hitet. Orvosként, aki rendszeresen lát rendkívüli fizikai és lelki kínokat,
eszem ágában sem lenne megtagadni bárkitől azt a vigaszt és reményt, amit a hit
nyújthat. Sőt, én is nagyon örültem volna egy adagnak belőle. De minél idősebb
lettem, ez annál valószínűtlenebbnek tűnt. Ahogy egy óceán erodálja a partot, úgy
aknázta alá az évek során gyengéden, de kitartóan a tudományos világnézetem a
képességemet arra, hogy valami nagyobban higgyek. A tudomány láthatóan a
bizonyítékok szüntelen áradatát biztosította, amelytől az univerzumban való
jelentőségünk még közelebb került a nullához. A hit nagyon szép dolog. De a
tudományt nem érdekli, hogy mi a szép. Csak az érdekli, hogy mi létezik. Én
kinetikusan tanulok, vagyis azáltal, hogy csinálok valamit. Ha nem érzek
valamit, vagy nem tudom megérinteni, akkor nehéz érdeklődést tanúsítanom
iránta. Ez a vágy sodort az idegsebészethez, hogy oda tudjak nyúlni, és meg
tudjam érinteni azt, amit megérteni próbálok, amellett hogy olyan legyek, mint
az apám. Bármilyen elvont és rejtélyes is az emberi agy, ugyanakkor rendkívül
konkrét is. A Duke-ban orvostanhallgatóként nagyon élveztem, amikor belenéztem
egy mikroszkópba, és tisztán láthattam a kecsesen kinyúló idegsejteket, amelyek
elsütik azokat a szinaptikus kapcsolódásokat, amelyek életet adnak a tudatnak.
Imádtam az elméleti tudásnak és az agysebészet teljes kézzelfoghatóságának a
keverékét. Ahhoz, hogy hozzáférjünk az agyhoz, le kell húznunk a koponyát
borító bőr- és szövetrétegeket, és be kell vetnünk egy nagy sebességű,
pneumatikus eszközt, amelyet Midas Rex fúrónak neveznek. Az egy nagyon fejlett
orvosi eszköz, több ezer dollárba kerül. Ugyanakkor, ha belegondolunk, igazából
csak egy… fúró. És ugyanez a helyzet az agy műtéti gyógyításával, amely noha
rendkívül összetett vállalkozás, igazából nem különbözik bármilyen más nagyon
érzékeny, elektromos töltéssel rendelkező gép javításától. Elvégre az agy sem
más, mint ahogy én azt nagyon is jól tudtam: egy gép, amely létrehozza a tudat
jelenségét. Persze a tudósok még nem jöttek rá, hogy pontosan hogyan is
csinálják ezt az idegsejtek, de ez csak idő kérdése. Ez minden áldott nap
bebizonyosodott a műtőben. Bejön egy páciens fejfájással és megváltozott
tudatállapotban. Az ember MRI-képet készít az agyáról, és felfedez egy
daganatot. Általános érzéstelenítést adunk a páciensnek, eltávolítjuk a
daganatot, és pár órával később a beteg ismét a világ tudatára ébred. Nincs
több fejfájás. Nincs több megváltozott tudatállapot. Ez ennyire egyszerűnek
tűnik. Én imádtam ezt az egyszerűséget – a tudomány tökéletes őszinteségét és
tisztaságát. Sokra tartottam, hogy nem ad teret a fantáziának vagy a gondatlan
gondolkozásnak. Ha egy tényről be lehet bizonyítani, hogy megingathatatlan és
megbízható, akkor azt elfogadja. Ha nem, akkor elveti. Ez a megközelítés nem
sok teret ad a léleknek és a szellemnek, a személyiség folytatólagos
létezésének azután, hogy az azt támogató agy funkcionálása megszűnik. Még
kevesebb teret ad azoknak a szavaknak, amelyeket újra és újra hallottam a
templomban: „örökkévaló élet”. És ezért támaszkodtam oly nagymértékben a
családomra – Holley-ra, a fiúkra, három lánytestvéremre és persze az anyámra és
az apámra. Nagyon is szó szerinti értelemben képtelen lettem volna a hivatásom
gyakorlására – nap nap után végrehajtani azokat a dolgokat, amelyeket
csináltam, és végignézni azokat a dolgokat, amelyeket láttam – a tőlük kapott
szeretet és megértés háttere nélkül. És ezért volt az, hogy Phyllis (miután
beszélt a húgunkkal, Betsyvel telefonon) úgy döntött, hogy tesz nekem egy
ígéretet aznap éjjel az egész család nevében. Ahogy ott ült, kezében az én
ernyedt, szinte élettelen kezemmel, azt mondta nekem, történjék bármi, onnantól
fogva mindig lesz ott mellettem valaki, és fogni fogja a kezemet. Nem engedünk
el, Eben – mondta. – Szükséged van egy horgonyra, amely itt tart, ebben a világban,
ahol szükségünk van rád. És ezt a horgonyt mi fogjuk biztosítani. Nem is tudta,
mennyire fontosnak fog bizonyulni ez a horgony az elkövetkezendő napokban.
7.
A
Forgó Dallam és az Átjáró
Valami megjelent a sötétségben. Lassan forgott,
fehér-arany fényszálakat sugárzott, és ahogy ezt tette, az engem körbefogó
sötétség hasadozni kezdett, majd széttöredezett. Ekkor egy újabb hangot
hallottam meg: egy eleven hangot, olyat, mint a legrészletgazdagabb, legösszetettebb,
leggyönyörűbb zene. Miközben a tiszta, fehér fény leereszkedett, a hang egyre erősebb
lett, és elnyomta a monoton, mechanikus dübörgést, amely korábban – érzésem
szerint eónokon (világkorszak, örökkévalóság – a szerk) át – az egyetlen társam
volt egészen odáig.
A fény egyre közelebb került, körbe-körbe forgott,
és létrehozta azokat a tiszta, fehér fényből álló szálakat, amelyeket – mint
immár láttam – itt-ott arany pöttyözött. Utána a fény kellős közepén valami más
is megjelent. Összpontosítottam a tudatomat, és megpróbáltam kitalálni, mi
lehet az. Egy nyílás. Már egyáltalán nem a lassan forgó fényt bámultam, hanem
átnéztem rajta. Abban a pillanatban, hogy ezt megértettem, elindultam felfelé.
Gyorsan. Suhogás hangzott fel, és egy pillanat alatt átszálltam a nyíláson,
majd egy teljesen új világban találtam magam. A legkülönösebb, leggyönyörűbb
világban, amelyet valaha láttam. Ragyogó, eleven, extatikus, lenyűgöző… Egyik
jelzőt a másik után halmozhatnám, hogy leírjam, milyennek tűnt ez a világ, de
az összes kevés lenne. Úgy éreztem, mintha éppen megszületnék. Nem újjászületnék.
Hanem… megszületnék.
Alattam vidéki táj volt. Zöld, buja, és olyan, mint
a föld. A föld volt az. Csakhogy ugyanakkor mégsem. Olyan érzés volt, mint
amikor az embert a szülei visszaviszik egy helyre, ahol nagyon kicsi gyermekként
eltöltött pár évet. És már nem ismeri meg azt a helyet. Legalábbis így
gondolja. De miközben körülnéz, valami magával ragadja, és ráébred, hogy egy
része – mélyen odabent – mégis emlékszik arra a helyre, és boldog, hogy ismét
ott lehet. Repültem, fák és rétek, patakok és vízesések felett szálltam el,
időnként emberek felett is. Gyerekek is voltak ott, nevettek és játszottak. Az
emberek énekeltek és körtáncot jártak, néha egy-egy kutyát is láttam
szaladgálni és ugrálni közöttük, éppen annyira telve boldogsággal, mint az
emberek. Egyszerű, de gyönyörű ruhákat viseltek, és számomra úgy tűnt, mintha a
ruháik színében ugyanaz az eleven melegség tükröződne, mint a körülöttük nyíló
és burjánzó virágokban és fákban. Egy gyönyörű, elképesztő álomvilág…
Csakhogy ez nem álom volt. Bár azt nem tudtam, hol
vagyok, és még azt sem, hogy ki vagyok, egy dologban teljesen biztos voltam: ez
a hely, ahol hirtelen ott találtam magam, teljesen valóságos. A „valóságos” szó
egy elvont dolgot jelöl, és dühítően hatástalan annak leírására, amivel próbálkozom.
Képzeljük el, hogy gyermekek vagyunk, és moziba megyünk egy nyári napon. Lehet,
hogy a film jó, és remekül szórakozunk. De a vetítés után kisétálunk a moziból,
vissza a nyári délután mély, eleven, otthonos melegébe. És miközben megcsap
minket a levegő és a napfény, azon tűnődünk, miért vesztegettük el ezt a
csodálatos napot arra, hogy egy sötét moziban ücsörögjünk. Szorozzák meg ezt az
érzést ezerrel, és még akkor sem fogják közel sem átérezni azt, amit én azzal a
hellyel kapcsolatban.
Nem tudom, mennyi ideig repültem pontosan (azon a
helyen más volt az idő, mint az az egyszerű, lineáris idő, amelyet a földön
tapasztalhatunk, és éppen olyan lehetetlen a leírása, mint bármi egyébé ott).
De egyszer csak rájöttem, hogy nem vagyok egyedül odafent. Volt valaki
mellettem: egy gyönyörű lány széles arccsontokkal és mélykék szemekkel.
Ugyanolyan parasztias öltözéket viselt, mint az emberek a lenti faluban. Kedves
arcát aranybarna fürtök keretezték. Együtt haladtunk egy bonyolult mintázatú
felületen, amely szinte megelevenedett a leírhatatlan, élénk színektől – mintha
egy pillangó szárnya lett volna. Ami azt illeti, többmilliónyi pillangó vett
minket körül – hatalmas hullámokban csapkodtak körülöttünk, buktak le a zöldbe,
majd tértek vissza mellénk. Nem egyetlen, különálló lepke jelent meg, hanem az
összes együtt, akik mintegy az élet és a színek folyójaként úsztak a levegőben.
Mi ketten lassú, kanyargós útvonalon szálltunk a levegőben a sorra megjelenő
virágok és a fákon kipattanó rügyek mellett. A lány ruhája egyszerű volt, de a
színei – baba–, indigókék és halvány narancs-barack – ugyanabban a rendkívüli
élénkségben pompáztak, mint minden más körülöttünk. A lány tekintetétől pár
pillanat alatt úgy érezhette az ember, hogy értelmet nyer egész addigi élete —
függetlenül attól, mi is történt odáig. Nem, nem romantikus volt. Valahogy
felülemelkedett mindezen… erősebb volt az összes földön tapasztalható
szeretetnél. Egy magasabb szintről beszélek, amely magában hordozta a szeretet
összes fajtáját, egyúttal őszintébb és tisztább volt mindegyiknél. Szavak
nélkül beszélt hozzám. A közlendője úgy hatolt át rajtam, mint a szél, és
azonnal megértettem, mennyire igaz.
Ezt ugyanúgy tudtam, mint azt, hogy a körülöttünk lévő világ valóságos – nem valamiféle tünékeny, alaptalan képzelgés. A lány közlendője három részből állt, és ha földi nyelvre kellene tolmácsolnom, akkor azt mondanám, valami ilyesmiről szólt:
„Kedvesem, téged szeretnek és nagyra becsülnek,
mindörökké.”
„Nincs mitől félned.”
„Semmilyen hibát nem tudsz elkövetni.”
Amikor az üzenete végigáramlott bennem, mérhetetlen,
őrült megkönnyebbülés öntött el. Olyan volt, mintha megkaptam volna annak a
játéknak a szabályait, amelyet egész életemben játszottam anélkül, hogy
teljesen értettem volna. Sok dolgot meg fogunk mutatni itt neked – folytatta a
lány, ismét csak szavak nélkül, úgy, hogy az üzenet lényegét adta át. – De
utána vissza fogsz menni. Ez csak egyetlen kérdést váltott ki belőlem. Vissza…
Hova?
Ne feledjék, ki beszél most önökhöz. Én nem vagyok
egy elpuhult szentimentalista. Láttam már halált. Tudom, milyen, amikor egy élő
ember, akivel jobb napokon beszélgettünk és viccelődtünk, élettelen valamivé
változik a műtőasztalon, miután órákig küzdöttünk azért, hogy testének
gépezetét működésben tartsuk. Tudom, milyen kívülről a szenvedés, ismerem a
választ nem remélő gyászt a halott szeretteinek arcán, akik elveszítették azt,
akiről nem is gondolták, hogy elveszíthetik. Ismerem a biológiát, és noha a
fizikát kevésbé, az sem teljesen idegen számomra. Különbséget tudok tenni a képzelgés
és a valóság között, és tudom, hogy ez az élmény, amelyről még egy homályos,
abszolút nem kielégítő beszámolót is nehezemre esik nyújtani, életem
legvalóságosabb élménye volt. Ami azt illeti, csak az versenyezhet vele
valóságosságban, ami utána következett.
8.
Izrael
Másnap reggel nyolcra Holley visszatért a szobámba.
Felváltotta Phyllist, leült az ágyam melletti székre, és ő kezdte szorongatni a
továbbra is ernyedt kezemet Nagyjából délelőtt tizenegyre Michael Sullivan is
megérkezett, és mindenki körbeállta az ágyam. Betsy megfogta a kezemet, hogy én
is a kör része legyek. Michael mondta az imát…
9.
A
Mag
Mindeközben én a felhők birodalmában tartózkodtam. Nagy,
pufók, rózsásfehér felhők között, amelyek élesen kirajzolódtak a sötét,
kékesfekete égbolt előtt. A felhőknél magasabban – mérhetetlenül magasabban –
áttetsző íveket láttam, ragyogó lényeket az égben, amelyek hosszú nyomvonalakat
hagytak maguk után. Madarak? Angyalok? Ezek a szavak akkor merültek fel bennem,
amikor elkezdtem leírni az élményeimet. De egyik sem jellemzi pontosan ezeket a
lényeket, amelyek teljes mértékben különböztek bármitől, amit ezen a bolygón
tapasztalhattam. Fejlettebbek voltak. Emelkedettebbek. Odafentről egy
erőteljes, diadalmas szózatként mennydörgő hang szállt le, és kíváncsi voltam, hogy
vajon a szárnyas lények adják-e ki. Most, utólag belegondolva, az is felmerült
bennem, hogy ezeknek a repkedő lényeknek a boldogsága akkora volt, hogy muszáj
lehetett valami hangot kiadniuk. Ha a boldogság nem távozott volna belőlük ezen
a módon, akkor egyszerűen nem bírták volna magukban tartani. A hang szinte
megfogható és szilárd volt, mint egy eső, amelyet érez az ember a bőrén, de nem
ázik át tőle.
A látás és a hallás nem különült el azon a helyen,
ahol voltam. Hallottam a fenti szikrázó lények ezüstös testének szépségét, és
láttam a daluk forrongó, örömteli tökéletességét. Úgy tűnt, mintha nem láthatnék
vagy hallhatnék semmit abban a világban anélkül, hogy a részévé ne válnék –
anélkül, hogy valami titokzatos módon ne kapcsolódnék hozzá. Ismét visszatérve
a mostani nézőpontomhoz, úgy gondolnám, hogy abban a világban nem is igazán lehetett
nézni vagy látni semmit, mert ezek a szavak önmagukban is olyan elkülönülést
jeleznek, amilyen ott nem létezett. Minden megkülönböztethető volt, ugyanakkor
minden valami másnak a része is, mint egy perzsaszőnyeg gazdag és összefonódó
mintázata, vagy egy pillangó szárnyáé. Meleg szél fújt végig rajtam, az a
fajta, amely a legtökéletesebb nyári napokon kel szárnyra. Megtáncoltatta a fák
levelét, és mennyei folyóként áramlott körülöttem. Isteni szellő volt. Mindent megváltoztatott,
még magasabb oktávra, egy emelkedettebb vibrálási szintre mozdította körülöttem
a világot.
Noha még mindig híján voltam nyelvi képességeim nagy
részének, legalábbis abban az értelemben, ahogy itt a földön gondolunk erre,
szavak nélkül is kérdezősködni kezdtem ettől a széltől – és attól az isteni
lénytől, akinek a munkáját megéreztem benne vagy mögötte.
Hol van ez a hely?
Ki vagyok én?
Miért vagyok itt?
Ahányszor feltettem valamelyik kérdést, azonnal
megkaptam a választ a fény, szín, szeretet és szépség rajtam árhullámként
végigsöprő robbanásában. Ezekben a kitörésekben az volt a gyönyörű, hogy nem
egyszerűen csak belém fojtották a kérdéseket azzal, hogy elnyomták őket. Hanem
választ adtak, de a nyelven felülemelkedő módon. Bennem közvetlenül felmerülő
gondolatok formájában. De ezek nem olyan gondolatok voltak, amilyeneket itt a
Földön gondolunk Nem voltak homályosak, testetlenek vagy elvontak. Szilárd,
azonnali gondolatok voltak – forróbbak a tűznél, nedvesebbek a víznél –, és
ahogy megkaptam őket, képes voltam azonnal, minden erőfeszítés nélkül megérteni
olyan dolgokat, amelyek felfogásához itt a földön évekre lett volna szükségem.
Folytattam az előrehaladást, és egyszer csak
bejutottam egy hatalmas, teljesen sötét, végtelen űrbe, amely ugyanakkor
határtalanul megnyugtató is volt. Akármilyen koromsötétnek tűnt, ragyogott
benne a fény: egy olyan fény, amely a közelemben érzett, szikrázó korongból
eredt. Egy olyan szinte eleven és szinte szilárd korongból, amilyen az angyalok
dala is volt. A helyzetem furcsa módon valami olyasmire emlékeztetett, mint a
magzaté az anyaméhben. A magzat a méhlepény néma társaságában lebeg a
magzatvízben, a méhlepény táplálja és teszi lehetővé számára a kapcsolattartást
a mindenhol jelen lévő, ugyanakkor láthatatlan anyjával. Az „anya” ebben az
esetben Isten volt, a Teremtő, az univerzum létrehozásáért és a benne lévő
dolgokért felelős Forrás. Olyan közel kerültem hozzá, mintha nem is maradt
volna távolság köztem és Isten között. Ugyanakkor érzékeltem a Teremtő végtelen
kiterjedését, tudtam, milyen elhanyagolhatóan kicsi vagyok hozzá képest.
Időnként az Om szót fogom használni, amikor Istenre hivatkozom, mert a kómám után
eredetileg így neveztem írásban. Az Om volt az a hang, amelyre emlékeztem azzal
a mindentudó, mindenható és feltétel nélkül szerető Istennel kapcsolatban, de
semmilyen őt leíró szó nem lenne elég kifejező. Rájöttem, hogy az Omot tőlem
elválasztó tiszta űr miatt van szükségem a korongra társként. Bizonyos
értelemben – amit nem voltam képes teljesen felfogni, ugyanakkor teljes
mértékben hittem benne – a Korong valamiféle „tolmácsként” működött köztem és
az engem körülvevő rendkívüli lény között.
Olyan volt, mintha beleszülettem volna egy nagyobb
világba, és maga az univerzum lett volna egy hatalmas, kozmikus anyaméh, és a
Korong (aki valamilyen módon összekötődött a Pillangószárnyon Szálló Lánnyal)
vezetett volna végig ezen a folyamaton. Később, amikor visszatértem, találtam
egy idézetet a tizenhetedik századi költőtől, Henry Vaughantól, amely
némiképpen megközelítette ennek a helynek a leírását – ennek a hatalmas, tintafekete
magénak, amely maga volt az Istenség otthona.
„Azt mondják, Istenben van egy mély, de szikrázó
sötétség…”
És pontosan erről volt szó: a tintafeketeségről,
amely ugyanakkor szinte túlcsordult a ragyogástól. A kérdések és a válaszok
folytatódtak. Noha még mindig nem a nyelvnek abban a formájában érkeztek,
amelyet ismerünk, a Lény „hangja” meleg volt, továbbá – bármilyen furcsán is
hangzik ez – személyes. Megértette az embereket, megvoltak benne azok a
tulajdonságok, amelyek bennünk, csak végtelenül nagyobb mértékben. Mélyen
ismert engem, és tele volt olyan dolgokkal, amelyeket egész életemben az emberi
lényekkel és csak az emberi lényekkel azonosítottam: melegséggel, együttérzéssel,
pátosszal… sőt, iróniával és humorral is.
Om a Korongon keresztül elmagyarázta nekem, hogy nem
egy univerzum van, hanem sok – ami azt illeti, több, mint amennyit én el tudok
képzelni , de mindegyik mélyén a szeretet lakozik. A gonoszság az összes többi
univerzumban is jelen van, de csak nagyon apró nyomokban. A gonoszságra azért
van szükség, mert nélküle nem valósulhat meg a szabad akarat, szabad akarat
nélkül pedig nincs fejlődés – nincs előrehaladás, nincs esélyünk arra, hogy
azzá váljunk, amivé Isten vágyik tenni minket. Akármilyen rettenetesnek és
mindenhatónak is tűnik néha a gonosz egy olyan világban, mint a miénk, a teljes
képet nézve a szeretet dominál legyőzhetetlenül, és végső soron mindig az győz.
Megszámolhatatlan univerzumon keresztül láttam az élet pezsgését, beleértve
olyanokat is, ahol sokkal fejlettebbé vált az intelligencia, mint az
embereknél. Láttam, hogy számtalan magasabb dimenzió létezik, de csak úgy lehet
megismerni ezeket a dimenziókat, ha az ember beléjük hatol, és közvetlenül
tapasztalja meg őket. Alacsonyabb dimenzionális szintről nem lehet megismerni
vagy megérteni őket. Ezeken a magasabb szinteken is létezik ok és okozat, de a
mi földi felfogásunkon túlmenő értelemben. Az idő és a tér világa, amelyben
ebben a földi birodalomban mozgunk, szorosan és sok szálon összefügg ezekkel a
felsőbb világokkal. Más szóval, azok a világok nem különülnek el tőlünk
teljesen, mert az összes világ ugyanannak a felettünk húzódó isteni Valóságnak
a része. Azokból a felsőbb világokból bármilyen időbe vagy helyre el lehet
jutni a mi világunkban.
Életem hátralévő részét, sőt, még annál is többet
fog igényelni mindannak kibontása, amit odafent tudtam meg. A nekem átadott
tudást nem „tanították” nekem úgy, ahogyan a történelmet vagy egy matematikai
elméletet szoktak. A felismerések azonnal jöttek létre bennem, nem kellett
felfognom és megemésztenem őket. A tudás azonnal és örökre eltárolódott bennem,
memorizálás nélkül. Nem halványodott el, ahogyan a hétköznapi információk
szoktak, és a mai napig teljes egészében a birtokomban van, sokkal tisztábban,
mint mindaz, amit évekig tanultam az iskolában. Ezzel nem azt akarom mondani,
hogy minden további nélkül a rendelkezésemre áll. Ugyanis itt, a földi életben
kénytelen vagyok a korlátok közé szorított fizikai testem és agyam segítségével
felfogni. De azért itt van bennem. Érzem, ahogy áthat. Egy olyan embernek, mint
én, aki egész életében keményen dolgozott azért, hogy régimódi módszerekkel
halmozzon fel tudást és ismereteket, ennek a fejlettebb tanulási folyamatnak a
felfedezése önmagában is elegendő ahhoz, hogy legyen min gondolkoznia az
elkövetkezendő időszakokban…
A Földön tartózkodó családom és orvosaim sajnálatos
módon egészen más helyzetben voltak.
10. Ami számít
…Anya és apa már nagyon korán – annyira, hogy nem is
emlékszem, mikor – elárulták, hogy örökbe fogadtak (vagyis „kiválasztottak”,
ahogy ők fogalmazták, mivel, nyugtattak meg, amint megláttak, abban a
pillanatban tudták, hogy az ő gyermekük vagyok). Nem ők voltak a vér szerinti
szüleim, de éppen annyira szerettek, mintha a saját húsuk és vérük lettem
volna. Már gyermekkoromban tudtam, hogy 1954 áprilisában fogadtak örökbe, négy
hónaposan, és hogy a vér szerinti anyám tizenhat éves hajadon volt – másodikos
gimnazista –, amikor életet adott nekem. A fiúja, egy végzős diák, aki nem lett
volna képes a közeljövőben eltartani egy gyermeket, beleegyezett, hogy örökbe
adjanak, noha egyikük sem akarta ezt igazán. Ezeket az információkat olyan
fiatalon megkaptam, hogy egyszerűen részévé váltak annak, aki vagyok, és éppen
annyira elfogadtam őket minden kérdés nélkül, mint azt, hogy fekete hajam van,
szeretem a hamburgert, és nem szeretem a karfiolt Éppen annyira szerettem mostohaszüleimet,
mintha vér szerintiek lettek volna, és ők egyértelműen ugyanígy éreztek irántam.
A nővéremet, Jeant szintén örökbe fogadták, de az én örökbefogadásom után az
anyámnak sikerült teherbe esnie. Egy kislányt szült – a húgomat, Betsyt –, majd
öt évvel később megszületett Phyllis, a legkisebb húgunk is. Minden értelemben
édestestvérek voltunk. Tudtam, hogy bárhonnan is származom, a fivérük vagyok,
ők pedig a testvéreim. Olyan családban nőttem fel, amely nemcsak szeretett, de
hitt is bennem, és támogatott az álmaim megvalósításában. Beleértve azt az
álmot is, amely középiskolában ragadott magával, és el sem engedett, amíg be
nem teljesítettem: hogy idegsebész lehessek, mint az apám.
A főiskola és az orvosi egyetem alatt nem is
gondolkoztam az örökbefogadásomon – legalábbis tudatosan. Többször kapcsolatba
léptem az Észak-karolinai Gyermekotthonnal, hogy érdeklődjek, nem szeretne-e
találkozni velem az édesanyám. De Észak-Karolinának vannak a legszigorúbb gyermekvédelmi
törvényei az örökbefogadások titkosságát illetően, még abban az esetben is, ha
a vér szerint szülők és a gyermek nagyon szeretnek megismerni egymást. A húszas
éveim vége felé egyre kevesebbet gondoltam erre. Miután megismerkedtem
Holley-val, és családot alapítottunk, még messzebb kerültem ettől a kérdéstől. Vagy
az még mélyebbre került bennem.
IV. Eben l999-ben, tizenkét éves korában, amikor még
Massachusettsben éltünk, hatodikban kapott egy családfával kapcsolatos
feladatot az iskolában. Tudta, hogy engem örökbe fogadtak, vagyis vannak olyan
egyenes ági rokonai, akiket nem ismer személyesen, de még csak névről sem. Ez a
feladat bogarat ültetett a fejébe – egy mély kíváncsiságot ébresztett benne,
amelyről addig nem tudta, hogy megvan benne. Megkérdezte tőlem, hogy nem
tudnánk-e megkeresni a vér szerinti szüleimet. Elmeséltem neki, hogy az elmúlt
évek során időnként én magam is megpróbálkoztam ezzel, és érdeklődtem az
Északkarolinai Gyermekotthonnál, hogy nincs-e valami hírük. Ha a vér szerinti
anyám vagy apám fel szeretné venni velem a kapcsolatot, arról ők tudnának. De
soha nem válaszoltak. Nem mintha ez zavart volna. – A körülményeket tekintve ez
teljesen normális – magyaráztam Ebennek. – Ez nem jelenti azt, hogy a vér
szerinti anyám ne szeretett volna, vagy hogy ne szeretne téged, ha valaha
találkozna veled. De nem akar, nagy valószínűséggel azért, mert úgy érzi, hogy neked
és nekem megvan a saját családunk, és nem akar ebbe belezavarni. De Eben nem
tágított, úgyhogy végül úgy döntöttem, a kedvére teszek, és írtam egy Betty
nevű szociális munkásnak a gyermekotthonba, aki korábban is segített már nekem.
Pár héttel később, 2000 februárjának havas, pénteki délutánján IV. Eben és én
éppen Bostonból Maine-be autóztunk egy síelős hétvégére, amikor eszembe jutott,
hogy fel kellene hívnom Bettyt, jutott-e valamire. Beütöttem a mobilszámát, és ő felvette.
– Nos, az a helyzet – mondta –, hogy vannak híreim.
Remélem, ül.
Valóban ültem, úgyhogy ezt beismertem, csak azt
hagytam ki, hogy autót vezetek éppen hóviharban.
– Mint kiderült, dr. Alexander, a vér szerinti
szülei összeházasodtak.
A szívem zakatolni kezdett a mellkasomban, és az
előttem elterülő út hirtelen irreálisnak és távolinak tűnt. Noha tisztában
voltam azzal, hogy a szüleim szerették egymást, mindig is azt feltételeztem,
hogy miután örökbe adtak engem, szétváltak útjaik. Azonnal megjelent a fejemben
egy kép. A vér szerinti szüleim és az otthonuk képe. Azé az otthoné, amelyet
soha nem ismertem. Azé az otthoné, amelyben… nekem nem volt helyem. Betty
félbeszakította a gondolataimat.
– Dr
Alexander?
– Igen – válaszoltam lassan. – Itt vagyok.
– Ez nem minden.
Eben döbbenetére leparkoltam az út szélén, és azt
mondtam Bettynek, hogy folytassa.
– A szüleinek három további gyermekük született: két
lány és egy fiú. Felvettem a kapcsolatot az idősebb lánnyal, aki elmondta, hogy
a húga két éve meghalt. A szülei még mindig gyászolják.
– Akkor ez azt jelenti…? – kérdeztem hosszú szünet
után, továbbra is bénultan, feldolgozásra képtelenül fogadva a híreket.
– Sajnálom, dr. Alexander, de igen… Ez azt jelenti,
hogy nem egyezett bele a kapcsolatfelvételbe.
Eben mocorogni kezdett a mögöttem lévő ülésen,
láthatóan annak tudatában, hogy valami fontos dolog történt, de neki fogalma
sincs arról, hogy micsoda.
– Mi az, apa? – kérdezte, miután letettem a telefont.
– Semmi – feleltem. – A szervezet továbbra sem tud
sokat de dolgoznak rajta. Talán majd később. Esetleg…
De nem bírtam többet mondani. Odakint ekkor kezdett
csak igazán neki a hóvihar. Alig száz métert láttam az útból a körülöttünk
elterülő alacsony, hófehér erdőben. Sebességbe tettem az autót, elővigyázatosan
belenéztem a visszapillantóba, majd felhajtottam az útra. Egy pillanat alatt
teljesen megváltozott az önmagamról alkotott képem. Persze, ezután a
telefonbeszélgetés után is ugyanaz maradtam, aki korábban voltam: még mindig tudós,
még mindig orvos, még mindig apa, még mindig férj. Ugyanakkor életemben akkor
először éreztem magam árvának. Olyasvalakinek, akiről lemondtak.
Olyasvalakinek, akit nem akartak igazán, százszázalékosan. Ez előtt a telefonbeszélgetés
előtt soha nem gondoltam magamra úgy, mint olyasvalakire, akit lenyisszantottak
az eredetéről. Soha nem annak alapján határoztam meg magam, amit elveszítettem,
és amit soha nem nyerhetek vissza. De hirtelen csak ezt láttam magamból. A
következő hónapok során a bánat óceánja nyílt meg bennem: egy olyan óceán,
amely mindannak elnyelésével és elsüllyesztésével fenyegetett, aminek a
létrehozásán olyan keményen dolgoztam addig. És ezt még rosszabbá tette a
képtelenségem arra, hogy felfogjam, mi okozza ezt a helyzetet. Korábban is
találkoztam már problémákkal önmagamban – a hibáimnak szoktam nevezni ezeket –,
és javítottam rajtuk Az orvosi karon és a sebészként töltött első éveim során
például egy olyan szubkultúra tagja voltam, ahol a komoly iváson megfelelő
körülmények között csak mosolyogtak. De 1991-ben kezdtem észrevenni, hogy
kezdem kissé túl mohón várni a szabadnapjaimat és az azokkal járó italokat.
Akkor úgy döntöttem, hogy ideje végleg szakítanom az alkohollal. Ez semmiképpen
sem volt könnyű – nagyobb mértékben támaszkodtam a stressz kiengedésének erre a
formájára, mint annak tudatában lettem volna –, és csak a családom segítségével
sikerült túlélnem a józanságnak ezt az első időszakát. Most pedig itt van ez az
új probléma, amelyért egyértelműen csak engem lehet hibáztatni. Kaphattam volna
segítséget, ha úgy döntök, hogy kérek. Miért nem voltam képes csírájában
elfojtani? Egyszerűen nem tűnt igazságosnak, hogy egy kis darabka információ a
múltamról egy olyan darabka, amelyre egyáltalán nem lehettem hatással – ennyire
kihúzza a lábam alól a talajt érzelmileg és szakmailag is.
Úgyhogy küzdöttem. És hitetlenkedve vettem észre,
hogy még nehezebbé válik teljesítenem orvosi, atyai és férji kötelességeimet. Holley,
látván, hogy nem vagyok a legjobb formámban, bejelentett minket párterapiára.
Noha azt csak részben értette, hogy mi okozza a problémát, megbocsátotta nekem,
hogy belesüllyedek az elkeseredés posványába, és mindent megtett, hogy kihúzzon
belőle. A depresszióm a munkámra is hatással volt. A szüleim persze tudtak
erről a változásról, és noha egyértelmű volt számomra, hogy megbocsátanak
nekem, majdnem belehaltam abba hogy az idegsebészi karrierem lefelé tendál – ők
pedig nem tehetnek mást, csak a partvonalról figyelhetik ezt. Az én részvételem
nélkül nem tudott rajtam segíteni a családom. Végül annak is a tanúja lehettem,
ahogy ez az új bánat még valamit elsöpör, az utolsó, félig beismert reményemet
arra, hogy van valami személyes elem is az univerzumban – egy, a tudományon túli
erő. Kevésbé szakmai megfogalmazásban, eltüntette belőlem a hitet, hogy
létezhet Valaki, aki tényleg szeret és aggódik értem – hogy bárki is
meghallgatja, sőt, megválaszolja az imáimat. Az után a hóviharban lefolytatott
beszélgetés után a szerető, személyes Isten fogalma – egy olyan kultúrába
születve, amely őszinte komolysággal kezeli Istent – teljesen eltűnt belőlem. Létezik
olyan erő vagy intelligencia, amely mindnyájunkra vigyáz? Aki tényleg
szeretettel fordul az emberek felé? Meglepetten voltam kénytelen beismerni,
hogy minden orvosi tanulmányom és gyakorlatom ellenére még mindig mohón, még ha
csak titokban is, vágyom a válaszra, éppen úgy, ahogyan a vér szerinti
szüleimmel kapcsolatos válaszokra is kíváncsibb voltam, mint azt bevallottam magamnak.
Sajnálatos módon a válasz arra a kérdésre, hogy
létezik-e ilyen Valaki, ugyanaz volt, mint a válasz arra, hogy vajon a vér
szerinti szüleim visszafogadnak-e valaha az életükbe és a szívükbe. És ez a
válasz a nem volt.
11. A lefelé haladó spirál vége
Az ezt követő hét évet eléggé megszenvedte a
karrierem és a családom. A környezetem – a hozzám legközelebb álló tagjait is
beleértve – sokáig még csak nem is volt biztos abban, mi okozza a problémát. De
Holley és a testvéreim a szinte mellékes megjegyzéseimből fokozatosan
összerakták a képet. Végül 2007 júliusában, amikor egy dél-karolinai
tengerparton nyaraltunk, Betsy és Phyllis séta közben megemlítették ezt a
témát.
– Nem gondoltál meg arra, hogy írj egy újabb levelet
a családodnak? – kérdezte Phyllis.
– Igen-tette hozzá Betsy. – Lehet, hogy azóta
megváltoztak a dolgok, soha nem lehet tudni.
Betsy nem sokkal korábban beszélt nekünk arról, hogy
maga is örökbefogadáson gondolkozik, úgyhogy nem lepett meg túlzottan, hogy
előkerült ez a téma. Ennek ellenére az volt a közvetlen reakcióm – inkább mentálisan,
mint szavakba öntve – hogy: jaj, csak ezt ne! Még nem felejtettem el azt a mély
szakadékot, amely megnyílt alattam a hét évvel korábbi elutasításkor. De
tudtam, hogy Betsynek és Phyllisnek helyén van a szíve. Tudták, hogy szenvedek,
sikerült végre kideríteniük, hogy miért, és azt szerették volna – teljesen
jogosan –, ha a sarkamra állok, és megpróbálom megoldani a problémát. Biztosítottak
arról, hogy velem tartanak ezen az úton – hogy nem egyedül kell majd megtennem,
mint korábban. Egy csapat vagyunk.
Úgyhogy 2007 augusztusának elején írtam egy névtelen
levelet a vér szerinti húgomnak, a szóban forgó kapu őrének, és elküldtem
Bettynek az Észak-karolinai Gyermekotthonba hogy továbbítsa:
Kedves Húgom,
szeretnék kapcsolatba lépni veled, a fivérünkkel és
a szüleinkkel. Erről hosszan beszélgettünk az örökbe fogadó anyámmal és a
mostohatestvéreimmel, és a támogatásuk és érdeklődésük ismét felszította bennem
a vágyat, hogy többet megtudjak a vér szerinti családomról. Két fiamat (9 és 19
évesek) is érdekli a családjuk. Mi hárman és a feleségem hálásak lennénk minden
információért, amit szívesen megosztanátok velünk. Ami engem illet, a szüleim
életével és korábbi éveikkel kapcsolatos kérdések merülnek fel bennem. Mi
érdekli őket, milyen a személyiségük? Mivel egyikünk sem lesz fiatalabb,
reménykedem abban, hogy minél hamarabb megismerhetem őket. Ennek körülményeit
közös megegyezéssel állapíthatjuk meg. Szeretnem, ha tudnád, hogy teljes
mértékben tiszteletben fogom tartani, hogy mit szeretnének megosztani velem.
Csodálatos emberek fogadtak engem örökbe, és becsülöm a szüleim fiatalon
meghozott döntését. Érdeklődésem őszinte, és tiszteletben tartja a szüleim
által szükségesnek tartott határokat. Rendkívül értékelem, hogy szánsz ennek
néhány gondolatot. A legmélyebb tisztelettel,
A Bátyád
Pár héttel később kaptam egy levelet a
gyermekotthontól. A vér szerinti húgom küldte. „Igen, nagyon szeretnénk veled
találkozni” – írta. Észak Karolina törvényei lehetetlenné tették, hogy
bármilyen, az azonosítására felhasználható információt közöljön velem, de
ezeket megkerülve sikerült az első valódi morzsákat átadnia nekem a vérszerinti
családom tagjairól, akikkel soha nem találkoztam. Amikor arról írt, hogy a vér
szerinti apám haditengerészeti pilóta volt, az teljesen megdöbbentett: nem
csoda, hogy mindig is szerettem repülőgépekből kiugrani és vitorlázórepülőzni.
Azt még nagyobb csodálkozással vettem tudomásul, hogy a vér szerinti apám
emellett egy űrhajósképzést is elvégzett a NASA-nál az Apollo-küldetések
időszakában, a 60-as évek közepén (én magam is gondolkoztam azon, hogy részt
veszek egy űrsikló-specialista szakképzésen 1983-ban). Később apám a PanAmnél
és a Deltánál dolgozott pilótaként.
Októberében végre találkozhattam a vér szerinti
szüleimmel, Ann-nel és Richarddal, továbbá a vértestvéreimmel, Kathyvel és
Daviddel. Ann mindent elmesélt arról, amikor 1953-ban három hónapot a Florence
Crittenden Leányanyák Otthonában töltött, a Charlotte Memorial kórház mellett. Ott
minden lánynak álneve volt, és anyám, aki imádta az amerikai történelmet, a
Virginia Dare-t használta – az első kisbaba nevét, aki brit telepesektől született
az Újvilágban. A legtöbb lány csak Dare nek szólította. Tizenhat évesen ő volt
ott a legfiatalabb. Elmesélte, hogy az apukája bármit hajlandó lett volna
megtenni érte, amikor értesült a „kellemetlenségről”. Szükség esetén akár arra
is hajlandó lett volna, hogy az egész családot összepakolja és elköltöztesse.
Egy ideje már munka nélkül volt, és egy újabb kisgyerek érkezése a családba
hatalmas anyagi megpróbáltatást jelentett volna, nem beszélve az egyéb
problémákról. Egy közeli barátja még egy olyan orvost is említett neki a
dél-karolinai Dillonból, aki „megoldja a dolgokat”. De anyám anyja hallani sem
akart ilyesmiről. Ann elmesélte, hogyan nézte a frissen érkezett hidegfront
szelében vadul szikrázó csillagokat azon a fagyos, decemberi éjszakán 1953-ban
– hogyan sétált végig a kihalt utcákon az alacsonyan száguldó felhők alatt.
Akkor éppen egyedül szeretett volna lenni a holddal, a csillagokkal és a
nemsokára megszületendő fiával – velem.
– A félhold alacsonyan lebegett nyugaton. A ragyogó
Jupiter éppen felkelt, hogy egész éjjel vigyázzon ránk.
Richard imádta a természettudományokat és az
asztronómiát, és később elmesélte nekem, hogy aznap éjjel éppen oppozícióban
volt a Jupiter, és csak kilenc évvel később ragyogott megint ugyanolyan
fényesen. Ez alatt az idő alatt sok változás történt az életünkben, beleértve
két újabb gyermek megszületését. De akkor csak arra tudtam gondolni, milyen
gyönyörűnek és ragyogónak tűnik a bolygók királya, amint felülről figyel
bennünket. Amikor belépett a kórház előcsarnokába, egy varázslatos gondolat
merült fel benne. A lányok általában két hétig maradnak még a Crittenden
Otthonban, miután megszülik gyermeküket, majd hazamennek, és ott folytatják az
életüket, ahol abbahagyták. Ha tényleg lebabázik aznap este, akkor mind ő, mind
én otthon lehetünk karácsonyra – már ha tényleg elengedik két héten belül.
Milyen tökéletes csoda lenne, ha engem karácsonyra hazavinnének. Dr. Crawford
éppen akkor érkezett meg egy másik szülésről, és rettenetesen fáradtnak tűnt – mesélte
Ann. Éterrel átitatott ruhával terítette le anyám arcát fájdalomcsillapítás céljából,
úgyhogy Ann csak félig volt magánál, amikor egy utolsó, hatalmas nyomással
életet adott első gyermekének. Ann elmesélte, mennyire szeretett volna magához
ölelni, megsimogatni, és hogy soha nem fogja elfelejteni a sírásomat, amit
addig hallgatott, amíg le nem győzte a kimerültség és az éter.
A következő négy óra során először a Mars, majd a
Szaturnusz, a Merkúr és végül a ragyogó Vénusz is felkelt a keleti égbolton,
hogy üdvözöljenek engem a világban. Mindeközben Ann mélyebben aludt, mint
hónapok óta bármikor. Az ápolónő még napfelkelte előtt felébresztette.
– Itt van valaki, akivel szeretném, ha
megismerkednél – mondta vidáman, majd megmutatott neki engem egy égkék takaróba
burkolva, hogy megcsodálhasson.
– Az ápolónők egyetértettek abban, hogy te vagy a
leggyönyörűbb baba az egész osztályon. Majdnem szétvetett a büszkeség – mesélte
Ann.
De bármennyire is szeretett volna megtartani,
hamarosan szembesülnie kellett a hideg tényekkel, miszerint ez nem lehetséges.
Richard arról ábrándozott, hogy egyetemre megy, de álmokból nem lehetett engem
etetni. Lehet, hogy megéreztem Ann fájdalmát, mert felhagytam a táplálkozással.
Tizenegy naposan diagnosztizálták, hogy „nem fejlődöm rendesen”, és az első
karácsonyomat, majd a következő kilenc napot a charlotte-i kórházban töltöttem.
Miután átvettek a kórházban, Ann busszal hazautazott kis szülővárosába. Azt a
karácsonyt a szüleivel, a testvéreivel és a barátaival töltötte, akiket három
hónapig nem látott. És nélkülem. Mire ismét enni kezdtem, sínre került a saját,
külön életem. Ann megérezte, hogy kezdi elveszíteni az önuralmát, és nem fogják
engedni, hogy megtartson. Amikor közvetlenül újév után felhívta a kórházat,
elmondták neki, hogy átküldtek a greensborói gyermekotthonba.
– Átküldték egy önkéntessel? Milyen igazságtalan! –
mondta Ann.
A következő három hónapot egy újszülöttszobában
töltöttem több másik csecsemővel együtt, akiket szintén nem tudott az anyjuk
nevelni. A szoba egy kékesszürke viktoriánus ház emeletén volt, amelyet a
gyermekotthonnak adományoztak.
– Az első otthonod egy nagyon kellemes hely volt –
nevetett Ann –, annak ellenére, hogy leginkább csak egy babakollégium volt.
– Ann három órát utazott busszal hat alkalommal a
következő néhány hónap során, hogy láthasson, és eközben elszántan próbált
kiötölni valamit, hogy megtarthasson. Egyszer az anyjával látogatott meg,
egyszer Richarddal (bár a nővérek neki csak üvegen keresztül mutattak meg – nem
engedték be velem egy helyiségbe, azt pedig semmiképpen nem hagyták volna, hogy
a karjába vegyen).
1954 márciusának végére egyértelművé vált, hogy a
dolgok nem Ann kívánságai szerint alakulnak. Le kellett mondania rólam. Az
anyjával még egyszer, utoljára elbuszoztak Greensboróba.
– Meg kellett öleljelek, a szemedbe kellett néznem,
és meg kellett próbálnom megmagyaráznom neked a dolgot – mesélte nekem Ann.
– Tudtam, hogy te csak kuncogni és gőgicsélni fogsz,
meg nyálbuborékokat fújni, és kedves kis hangokat adni, bármit is mondok, de
úgy éreztem, magyarázattal tartozom. Még egyszer, utoljára a mellkasomhoz
szorítottalak, megpuszilgattam a füledet, a hasadat és az arcodat, és gyengéden
simogattalak. Úgy emlékszem, milyen nagyokat lélegeztem, mennyire imádtam azt a
frissen fürdetett babaillatot, mintha csak tegnap történt volna. Azon a néven szólítottalak,
amelyet én adtam neked, és azt mondtam: „Annyira szeretlek, de annyira, hogy
azt te soha nem fogod megtudni. És mindig is szeretni foglak, egészen addig,
amíg meg nem halok.”
Azt mondtam:
„Istenem, add tudtára, mennyire szeretik. Hogy szeretem, és mindig szeretni
fogom.” De nem tudhattam, hallja-e bárki az imámat. Az 50-es években az
örökbefogadás végleges és nagyon
titkos dolog volt. Nem lehetett visszacsinálni, nem
lehetett magyarázkodni. Néha a születés dátumát is megváltoztatták a kisbaba
papírjaiban, nehogy valaki felfedezze az igazat az eredetéről. Nem hagytak nyomokat.
A szerződéseket szigorú törvények védték. Az volt a szabály, hogy el kell
felejteni, hogy valaha is megtörtént a dolog, és folytatni kell az életünket.
És remélhetőleg tanulni az esetből. Még egyszer, utoljára megcsókoltalak, majd
gyengéden visszatettelek a kiságyba. Betakartalak a kis kék takaróddal, még
egyszer, utoljára a kék szemedbe néztem, majd egy csókot nyomtam az ujjamra, és
a homlokodhoz érintettem. „Isten veled, Richard Michael, szeretlek” — ezek
voltak az utolsó hozzád intézett szavaim a következő ötven évre.
Ann azzal folytatta, hogy miután Richarddal
összeházasodtak, és megszületett a többi gyermekük, egyre jobban szerette volna
kideríteni, mi történt velem. Richard amellett hogy haditengerészeti és polgári
pilóta volt, ügyvédként is dolgozott, és Ann úgy hitte, ez felhatalmazást
biztosít neki az örökbefogadásom lenyomozásához. De Richard túlságosan úriember
volt ahhoz, hogy visszacsinálja az 1954-ben kötött örökbeadási szerződést, és
nem avatkozott a dologba. A 70-es évek elején, mikor Vietnamban még dúlt a
háború, Ann nem tudta kiverni a fejéből a születési dátumomat. 1972 decemberében
töltöttem be a tizenkilencet. Vajon engem is odaküldenek? És ha igen, mi lesz
ott velem?
Már korábban azt terveztem, hogy beállok a haditengerészethez
repülősnek. A látásom 20/100-as volt, és a légierőben 20/20-at követeltek meg
szemüveg nélkül. Az a hír járta, hogy a haditengerészetnél még a 20/100-asokat
is beveszik, és megtanítanak minket repülni. Viszont akkoriban kezdtek lejjebb
hagyni a Vietnamban tett erőfeszítések, úgyhogy végül nem soroztak be. Inkább
orvosi egyetemre mentem. De Ann ebből semmit sem tudott. 1973 nyarán nézték,
ahogy kiszállnak a „Hanoi Hilton” túlélő hadifoglyai az Észak-Vietnamból
hazatérő repülőgépekből. Megszakadt a szívük, amikor az általuk ismert pilóták,
Richard haditengerészeti évfolyamtársainak több mint a fele nem érkezett meg
velük, és Ann a fejébe vette, hogy lehet, hogy én is meghaltam ott. Amint ez
felmerült benne, nem tudta kiverni a képet a fejéből, és évekig meg volt róla
győződve, hogy szörnvű halált haltam Vietnam rizsföldjein. Nagyon meglepődött
volna, ha tudja, hogy akkoriban alig pár kilométerre tartózkodtam tőle Chapel
Hillben!
2008 nyarán találkoztam a vér szerinti apámmal, a
fivérével, Bobbal, és a sógorával, akit szintén Bobnak hívnak, a dél-karolinai
Litchfield Beachben. Bob nagybátyám a haditengerészet kitüntetett hőse volt a
koreai háború alatt, és tesztpilóta China Lake-nél (a haditengerészet
fegvvertesztelő központjánál a kaliforniai sivatagban, ahol a Sidewinder
rakétarendszer tökéletesítésével foglalkozott, és F-104-es Starfighterekkel
repült). Mindeközben Richard sógora, Bob sebességrekordot állított fel a Sun
Run hadműveletben 1957-ben, megkerülve a földet egy F-101-es Voodoo vadászgéppel,
és „megelőzve a napot” óránként több mint 1600 kilométeres átlagsebességgel
tette meg az utat.
Olyan volt ez nekem, mint egy-egy „régi hétvége”. Ezek
a találkozók jelentették számomra a Nemtudás Éveinek végét, ahogy magamban
elneveztem őket. Azokét az évekét, amelyek – mint megtudtam – a szüleim számára
is éppen olyan szívfacsaróak voltak, mint számomra. Csak egyetlen be nem
gyógyuló sebem maradt: a vér szerinti húgom, Betsy (igen, ugyanúgy hívták, mint
az örökbe fogadó családomba született húgomat, és mindketten egy-egy Rob nevű
férfihoz mentek hozzá, de ez egy másik történet) tíz évvel korábbi, 1998-as
halála.
Mindenki azt mesélte, hogy Betsynek nagy szíve volt,
és amikor nem a nemi erőszak áldozatainak segítő alapítványnál dolgozott,
általában megmentett kóbor kutyákat etetett és gondozott. Ann azt mondta róla,
„igazi angyal” volt. Kathy megígérte, hogy küld róla képet. Betsy éppen úgy
küzdött az alkohollal, mint én, és amikor értesültem a haláláról, amelyet
részben ez a küzdelem okozott, ismét ráébredtem, milyen szerencsés voltam, hogy
ezt a problémát sikerült megoldanom. Annyira szerettem volna találkozni
Betsyvel, megvigasztalni – elmondani neki, hogy a sebek begyógyulnak, és minden
rendben lesz.
Furcsa módon, amikor találkoztam a vér szerinti
családommal, akkor éreztem életemben először, hogy a dolgok valahogy igazából
rendben vannak. A család a legfontosabb, és én visszakaptam a sajátomat –
legnagyobbrészt. Ez volt az első leckém abból, hogy az ember tudása az
eredetéről milyen meglepő módon képes rendbe hozni az életét. Annak ismerete,
honnan jöttem, a vér szerinti származásomé, lehetővé tette, hogy olyan dolgokat
is meglássak és elfogadjak magamban, amilyenekről nem is álmodtam volna. A
találkozásunk jóvoltából sikerült végre megszabadulnom attól a gyötrő
aggodalomtól, amelyet anélkül hordoztam magamban, hogy tudtam volna: a
gyanútól, hogy bárhonnét is származom biológiailag, nem szerettek és nem törődtek
velem. Tudat alatt abban hittem, hogy nem érdemlem meg, hogy szeressenek – vagy
akár hogy létezhessek. Amikor kiderült, hogy már a kezdetektől szerettek,
gyógyulni kezdtem. Olyan teljességet éreztem, mint korábban soha.
De nem ez volt az egyetlen felfedezésem ezen a
területen. A másik kérdés, amelyre azt hittem, hogy választ kaptam azon az
estén Ebennel az autóban – miszerint tényleg létezik-e egyszerető Isten továbbra
is megmaradt, és a fejemben még mindig „nem” volt rá a válasz. Hét napot
kómában kellett töltenem ahhoz, hogy visszatérjek erre a kérdésre. És egy
teljesen váratlan választ kaptam rá…
12. A Mag
Valami húzni kezdett. Nem úgy, mintha elkapták volna
a karomat, ennél kifinomultabb dolog volt, kevésbé fizikális. Kicsit olyannak
tűnt, mint amikor a nap felhő mögé bújik, és az ember érzi, ahogy ennek
hatására azonnal megváltozik a kedve. Visszafelé indultam, el a Magtól.
Tintaragyogású sötétségének az Átjáró zöld tája vette át a helyét gyönyörű
látványával. Lepillantva ismét megláttam a falusiakat, a fákat, a csillogó
patakokat és vízeséseket, csakúgy, mint a fent suhanó angyallényeket. És a
társamat is ott találtam. Természetesen egész idő alatt ott volt, végig a Magba
tett utam során, annak a korongszerű fénykörnek a képében. De ekkor ismét
emberi alakot vett fel. Ugyanazt a gyönyörű ruhát viselte, és amikor megláttam,
úgy éreztem magam, mint egy hatalmas, idegen városban eltévedt gyermek, amikor
észrevesz egy ismerős arcot. Mekkora ajándék volt ő számomra!
„Sok dolgot megmutatunk neked, de vissza fogsz
menni.”
Ez az üzenet merült fel ismét a fejemben, amelyet
szavak nélkül közöltek velem a Mag úttalan sötétségének bejáratánál. És most
már azt is értettem, hol van a „vissza”. A Földigiliszta Nézőpontjának
Birodalmában, ahol elkezdtem az utamat. De ezúttal más volt. Amikor annak
teljes tudatában mehettem vissza a sötétbe, hogy mi van felette, már nem éltem
át azt a zaklatottságot, mint első alkalommal. Miközben az Átjáró dicsőséges
zenéje elhalkult, és átvette a helyét a lenti birodalompulzusszerű zakatolása,
úgy hallgattam és néztem ezeket a dolgokat, mint egy felnőtt egy olyan helyet,
ahol egykor félt, de már nem. A homály és a sötét, a felbugyogó, majd eltűnő
arcok, a verőérszerű gyökerek, amelyek fentről jöttek le, immár nem rémisztettek
meg, mert értettem – azon a szavak nélküli módon, ahogyan akkor mindent
értettem –, hogy már nem ide tartozom, csak látogatóba jöttem. De miért
látogattam vissza ide?
A válasz ugyanabban az azonnali, nonverbális
formában érkezett, mint a fenti, ragyogó világban. Ez az egész kaland, ébredtem
rá, valamiféle idegenvezetés volt – a létezés láthatatlan, spirituális oldalának
nagyszabású bemutatója. És a jó idegenvezetésekhez hasonlóan ebben is szerepelt
az összes emelet és minden szint. Amint visszatértem a lenti birodalomba, ismét
olyan szeszélyesen kezdett viselkedni az idő, mint korábban. Csak hogy egy pici
– egy nagyon kicsi – fogalmat alkothassunk arról, milyen érzés volt, gondolkozzunk
el azon, hogyan telik az idő egy álomban. Az álmokban az „előtte” és az „utána”
becsapós helyekké válnak. Az ember képes az álom egyik részében tartózkodni, és
tudni, mi következik majd, akkor is, ha még nem élte át. Az én „időm” odalent,
odakint valami ilyesmire hasonlított- noha ki kell hangsúlyoznom, hogy ami
velem történt, abban nyoma sem volt a földi álmok homályos zavarosságának – a
legkorábbi szakaszokat kivéve, amikor még a föld alatt voltam.
Ezúttal mennyi időt tölthettem ott? Erről sincs
fogalmam – nincs módom a meghatározására. De azt tudom, hogy miután
visszatértem a lenti birodalomba, hosszú időbe telt, amíg rájöttem, hogy igazából
van némi befolyásom az utamra – hogy már nem vagyok csapdában ebben a lenti
világban. Ha összpontosítom az erőfeszítéseimet, képes leszek visszatérni a
magasabb szintekre. A homályos mélységben egy ponton azon kaptam magam, hogy
azt kívánom, bárcsak visszatérne a Forgó Dallam. Némi erőlködés után, hogy
felidézzem a dallamát, a tudatomban kivirágzott az a gyönyörű zene, és a forgó
fénykör, amely kiadta. Ismét áttörtek a zselés homályon, és én emelkedni
kezdtem. A fenti világokban, mint ráébredtem, csak annyira van szükség, hogy az
ember tudjon és képes legyen valamire gondolni ahhoz, hogy elinduljon felé. Ha
a Forgó Dallamra gondoltam, megjelent, és ha a fenti világokra vágytam, azzal
odavittem magam. Minél jobban megismertem a fenti világot, annál könnyebb volt
visszatérnem oda. A testen kívül töltött időm során rengetegszer végrehajtottam
ezt az oda-vissza mozgást a Földigiliszta Szemszögének Birodalmából az Átjáró
zöld ragyogásába, és a Mag fekete, de szent sötétségébe. Hogy pontosan hányszor,
azt nem tudnám megmondani – ismét csak azért, mert az ottani időt nem lehet
lefordítani az itteni idő terminusaira. De ahányszor odaértem a Magba, mindig
mélyebbre hatoltam bele, mint korábban, és többet tanultam azon a szavak
nélküli, szavakon túli módon, ahogyan az összes dolog kommunikál az e feletti
világokban. Ez nem azt jelenti, hogy a teljes univerzumot láttam volna, akár az
első utamon a Földigiliszta Nézőpontjának Birodalmából a Maghoz, akár az utána
következőkön. Az egyik tény, amelyet a Magban megtudtam minden egyes
alkalommal, amikor visszatértem oda, az volt, hogy milyen lehetetlen lenne
minden létező dolgot megérteni – akár a fizikai/látható oldalát, akár a (sokkal
sokkal nagyobb) spirituális/láthatatlan oldalát – nem beszélve arról a számtalan
másik univerzumról, amelyek léteznek vagy valaha léteztek. De ez egyáltalán nem
számított, mert ekkorra már megtanultam azt – azt az egyetlen dolgot –, amely a
végső elemzéssorán egyedül fontosnak bizonyul. Ezt a tudásdarabot eredetileg a pillangószárnyon
utazó gyönyörű társnőmtől szereztem, amikor először feljutottam az Átjáróba. Három
részben érkezett, és hogy még egyszer megpróbáljam szavakba önteni (mert
eredetileg természetesen nem szavakkal hozták a tudtomra), valahogy így szólt:
„Téged szeretnek és sokra tartanak.”
„Nincs mitől félned.”
„Nem tudsz hibázni.”
Ha a teljes üzenetet egy mondatba kellene sűrítenem,
az ez lenne: Téged szeretnek. És ha egy szóba kellene sűrítenem, az
(természetesen) az lenne: Szeretet. Kétség sem fér hozzá, hogy mindennek az
alapja a szeretet. Nem valami elvont, nehezen megragadható szeretet, hanem az a
mindennapi fajta, amelyet mindenki ismer – az, amit akkor érzünk, amikor a
párunkra és a gyermekeinkre nézünk, vagy akár a háziállatainkra. Ez a szeretet
a legtisztább és legerősebb formájában nem féltékeny vagy önző, hanem feltétel
nélküli. Ez a valóságok valósága, az igazságok felmérhetetlenül gyönyörű
igazsága, ami ott él és lélegzik minden mélyén, ami létezik vagy létezni fog,
és annak, aki ezt nem tudja, és nem foglalja bele minden tettébe, esélye sincs
arra, hogy akár csak megközelítőleg megértse, kik és mik vagyunk. Ez nem túl
tudományos megközelítés? Nos, szeretnék tiltakozni. Én visszatértem arról a
helyről, és semmi nem volt képes meggyőzni, hogy ez nemcsak az egyetlen és
legfontosabb igazság ebben az univerzumban, hanem ugyanakkor a legfontosabb
tudományos tény is. Sokat beszéltem az élményeimről, és az elmúlt években sok
olyan emberrel találkoztam, akik tanulmányozták vagy átélték az ehhez hasonló
halálközeli élményeket. Tudom, hogy a „feltétlen szeretet" kifejezés rengetegszer
felmerül ezekben a körökben. Hányan vagyunk képesek felfogni, hogy ez mit
jelent?
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a
kifejezés miért bukkan fel olyan gyakran. Azért, mert nagyon-nagyon sokan
látták és tapasztalták azt, amit én is. De hozzám hasonlóan, amikor ezek az
emberek visszatérnek a földre, korlátozni kezdik őket a szavak, és csak
szavakkal képesek átadni azokat a tapasztalatokat és gondolatokat, amelyek
messze felülemelkednek a szavak korlátain. Ez olyan, mintha az embernek csak az
ábécé feléből kellene regényt írnia. A legnagyobb kihívás, amellyel a
halálközeli élmény átélőinek szembesülniük kell, nem a földi világ korlátaihoz
való alkalmazkodás – noha ez is határozottan nagy kihívás –, hanem az, hogyan adhatnák
át, milyen érzés is pontosan az odaát megtapasztalt szeretet. A lelkünk mélyén
mi már tudjuk. Éppen úgy, ahogy az Óz, a nagy varázslóban Dorothynak végig megvolt
a képessége arra, hogy hazatérjen, bennünk is megvan a képesség arra, hogy
felvegyük a kapcsolatot azzal az idilli birodalommal. Egyszerűen csak meg
szoktunk feledkezni erről, mivel létezésünk agyvezérelt, fizikai részében az
agyunk kizárja vagy elfüggönyözi a komolyabb kozmikus hátteret – éppen úgy,
ahogyan a napfény minden reggel elhomályosítja a csillagokat. Képzeljük csak el,
milyen korlátolt lenne az univerzumról alkotott képünk, ha soha nem látnánk a
csillagokkal pettyezett éjszakai égboltot. Csak azt látjuk, ami az agyunk
filterén átszűrődik. Az agy, különösen a bal agyféltekéi nyelvi/logikai része –
amelyben a racionalitás tudata és az élesen behatárolt ego vagy énkép
megszületik –, akadályt képez a magasabb rendű tudás és tapasztalat előtt. Én
hiszek abban, hogy ez rendkívül fontos szakasza a létezésünknek. Egyre többet
kell megismernünk a magasabb rendű tudásból itt, a földön élve, miközben az
agyunk (az elemzésközpontú bal féltekét is beleértve) teljes gőzzel működik. A
tudomány – amelynek egész életemet szenteltem – nem mond ellent annak, amit
odafent megtanultam. De túlságosan is sokan hisznek abban, hogy mégis, mert a
tudományos világ bizonyos alakjai, akik felesküdtek a materialista világnézetre,
foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz, hogy a tudomány és a spiritualitás nem
létezhet egymás mellett.
Tévednek. Ennek az ősi, de végső soron alapvető
ténynek az elterjesztése miatt írtam meg ezt a könyvet, és emellett a
történetein összes többi részlete – a rejtélyes betegségem, az, hogy hogyan voltam
képes tudatomnál maradni egy másik dimenzióban, miközben kómában feküdtem, és
hogyan
voltam képes teljesen meggyógyulni – teljesen másodrendű.
Az a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, amelyet utam során átéltem, a
legfontosabb felfedezés, amelyet valaha tenni fogok, és bármilyen nehéz is lesz
a többi ott megszerzett információt kicsomagolnom, a szívein mélyén abban is
biztos vagyok, hogy ennek az alapvető üzenetnek a megosztása – amely olyan
egyszerű, hogy a legtöbb gyermek minden további nélkül elfogadja – az én legfontosabb
feladatom.
13. Szerda
Két napon át a „szerda” volt a jelszó – ez a szó
hagyta el az orvosaim ajkát, amikor az esélyeimet latolgatták. Vesd össze:
„abban reménykedünk, hogy szerdára javul egy kicsit”. És eljött a szerda, az én
állapotom pedig szemernyit sem változott…
14. Egy rendhagyó halálközeli élmény
„Az ember igazi értékét úgy lehet meghatározni, hogy
megvizsgáljuk, mily mértékben és milyenértelemben tudta énjétől felszabadítani
magát.” ALBERT EINSTEIN (1879-1955)
Amikor odakerültem a Földigiliszta Nézőpontjának
Birodalmába, a tudatomnak nem volt valódi központja. Nem tudtam, ki vagy mi
vagyok, de még azt sem, hogy vagyok. Egyszerűen csak… az itt volt, egy
elkülönült valami a levesszerű, sötét, sáros semmiben, amelynek nem volt
kezdete, és láthatóan vége sem. De ekkor már tudtam. Megértettem, hogy az
isteni része vagyok, és ezt semmi – semmi az égvilágon – nem másíthatja meg. Az
a (hamis) nézet, miszerint valahogy el tudunk szakadni Istentől, ez minden
aggodalom gyökere az univerzumban, és erre az a tudat a megoldás – amelyet
részben az Átjárón belül kaptam meg, teljes egészében viszont a Magban –, hogy
soha, semmi nem szakíthat el minket Istentől. Ez a tudat – és ez a
legeslegfontosabb dolog, amelyet valaha megtanultam – fosztotta meg a
Földigiliszta Nézőpontjának Birodalmát ijesztő mivoltától, és tette lehetővé,
hogy annak lássam, ami: a kozmosz nem éppen kellemes, de kétségkívül
elengedhetetlen részének. Sokan jártak már azokban a birodalmakban, amelyekben
én, de furcsa módon legnagyobb részük emlékezett a földi énjére, miközben
elhagyta földi testét, Tudta, hogy ő John Smith, George Johnson vagy Sarah
Brown. Tudta, hogy rokonai még ott várakoznak, abban reménykedve, hogy
visszatér közéjük. És sok esetben találkozott olyan barátaival vagy rokonaival,
akik korábban haltak meg, és ilyenkor azonnal felismerte őket.
Sok halálközeli élmény túlélője számolt be arról,
hogy végigtekintett az életén, és felidéződtek a kapcsolatai különböző
emberekkel, és az élete során tett jó vagy rossz dolgok. Én semmi ilyesmit nem tapasztaltam,
és mindezt egybevetve, ez a legfurcsább vonatkozása az én halálközeli
élményemnek. Én végig teljesen mentes maradtam a testi énemtől, úgy hogy minden
olyan klasszikus halálközeli élménytapasztalat, amelyhez emlékeznem kellett
volna magamra, szigorúan hiányzott. Tudom, ha azt mondom, hogy az eseményeknek
azon a pontján még mindig fogalmam sem volt, ki vagyok és honnan jöttem, az
némiképp meglepően hangzik. Végtére is, hogyan tanulhattam meg ezeket a
döbbenetesen összetett és csodálatos dolgokat, hogyan láthattam a mellettem
lévő lányt, a virágzó fákat, a vízeséseket és a falusiakat anélkül, hogy tudtam
volna, miszerint én, Eben Alexander élem át mindezt? Hogyan foghattam fel
mindezt annak tudata nélkül, hogy a földön én egy orvos, férj és apa vagyok?
Olyasvalaki, aki nem az Átjáróban lát először fákat, folyókat és felhőket,
hanem aki rengeteg ilyesmit látott gyermekkorában az észak-karolinai
Winston-Salem nagyon is valós, földi helyszínén.
A legjobb tippem az, hogy olyan helyzetben lehettem,
mint akinek részleges, de jóindulatú amnéziája van. Mint aki elfelejtett néhány
kulcsfontosságú tényt magáról, de akinek jót tesz, hogy ezeket elfelejtette –
még ha csak átmenetileg is. Miért volt hasznos számomra, hogy nem emlékeztem a
földi énemre? Ez segített abban, hogy mélyebben behatolhassak a világunkon túli
birodalmakba anélkül, hogy aggódnom kellett volna amiatt, amit magam mögött
hagyok. Az alatt az idő alatt, amelyet azokban a világokban töltöttem, egy
olyan lélek voltam, akinek nincs vesztenivalója. Nem hiányoztak helyek, nem
gyászoltam embereket A semmiből jöttem, és nem volt múltam, úgyhogy teljes
mértékben elfogadtam a körülményeimet – még a Földigiliszta Nézőpontjának
Birodalmát is a legelején –, a legnagyobb nyugalommal. És mivel olyan
tökéletesen megfeledkeztem halandó énemről, teljes hozzáférést kaptam a valódi,
kozmikus lényhez, aki igazából vagyok (és akik mind vagyunk). Bizonyos
értelemben ismét csak egy álomhoz tudnám hasonlítani a kalandomat, amelyben
néhány dologra emlékszünk magunkról, másokat teljesen elfelejtünk. De ez megint
csak részben jó analógia, mert – mint azt nem győzöm hangsúlyozni – az Átjáró
és a Mag távolról sem álomszerű volt, inkább extrém valóságos, s olyan távol
álltak az illúziótól, amennyire csak lehet. Ha az „eltávolítani” szót
használom, az úgy tünteti fel a dolgot, mintha az emlékeim hiánya mögött a
Földigiliszta Nézőpontjának Birodalmában, az Átjáróban és a Magban valamiféle
szándékosság rejlene. És gyanítom, hogy ez is volt a helyzet. A túlegyszerűsítést
kockáztatva azt mondanám, hogy én jobban meghalhattam és messzebbre utazhattam,
mint szinte bármelyik HKÉ-t átélő előttem.
Bármilyen arrogánsán is hangzik ez, egyáltalán nem
annak szántam. A HKÉ gazdag irodalma létfontosságúnak bizonyult ahhoz, hogy
jobban megértsem a kóma alatt tett utazásomat. Nem állítanám, hogy tudom, miért
volt ilyen élményem, de most (három évvel később) a HKÉ-írások jóvoltából már
tisztában vagyok azzal, hogy a magasabb rendű világokba való átkelés általában fokozatosabb,
és szükséges feltétele, hogy az ember megszabaduljon az énje kötelékeitől,
mielőtt magasabbra vagy mélyebbre menne. Számomra ez nem volt probléma, mivel
az élményeim során egyáltalán nem voltak földi emlékeim, és csak akkor fájdult
meg a szívem, amikor visszatértem a földre, ahonnan indultam.
15. A felejtés ajándéka
"Hinnünk kell a szabad akaratban. Nincs más
választásunk." ISAAC B. SINGER (1902-1991)
Manapság a legtöbb tudós úgy tekint az emberi
tudatra, mint olyasvalamire, ami digitális információkból áll – konkrétan
adatokból, ugyanolyanokból, amilyenek a számítógépekben vannak. Noha ezeknek az
adatoknak bizonyos darabkái – egy gyönyörű naplemente látványa, egy csodálatos szimfónia
első meghallgatása vagy akár a szerelem – mélyebbnek és különlegesebbnek
tűnhetnek számunkra, mint számtalan egyéb információ, amelyet az agyunkban hozunk
létre és tárolunk, ez igazából csak illúzió. Nagyságra az összes darabka
ugyanolyan. Az agyunk úgy modellezi le a külső valóságot, hogy fogja az
érzékszerveinken át érkező információkat, és azokból egy gazdag mintázatú digitális
kárpitot készít. De az érzékelésünk csak egy modell – nem maga a valóság.
Illúzió. Persze korábban én is ezt a nézetet vallottam. Emlékszem, néha olyan
érveket hallottam az egyetemen, hogy a tudat nem több egy nagyon összetett
számítógépes programnál. Ezek az érvek azt sugallták, hogy a nagyjából
tízmilliárdnyi, folyamatosan elsülő neuron az agyunkban lehetővé teszi egy
életnyi tudatosság és emlék létrejöttét. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan állhatja
útját az agyunk a magasabb rendű világok megismerésének, el kell fogadnunk –
legalább elméletben és csak átmenetileg –, hogy nem maga az agy hozza létre a
tudatot. Az agy inkább egyfajta szűkítőlencse vagy filter, amely lecsökkenti a
nála nagyobb, nem fizikai tudatosságnak a kapacitásait halandó életünk idejére.
Földi nézőpontból ez kifejezetten hasznos. Éppen úgy, ahogyan az agyunk
keményen dolgozik azon, hogy megszűrje a környezetünkből áradó szenzoros
információk káoszát, és kiválassza azokat az anyagokat, amelyekre konkrétan
szükségünk van a túléléshez; a transzföldi énünk elfelejtésére is szükségünk
van ahhoz, hogy sokkal hatékonyabban tudjunk „itt és most” lenni. Éppen úgy,
ahogy a megszokott életünk is túl sok információt tartalmaz ahhoz, hogy
egyszerre befogadjuk, és így is egyről a kettőre jussunk. Ha teljes mértékben
tudatában lennénk az „itt”-en és a „most”-on túli világoknak, az még inkább lelassítaná
a fejlődésünket. Ha túl sokat tudnánk a spirituális birodalmakról, akkor még
nagyobb kihívás lenne elnavigálni a földi életünket, mint most (ezzel nem azt
akarom mondani, hogy nem kellene tudnunk a „most”-on túli világról – csak azt,
hogy ha túlságosan tudatában lennénk a nagyszerűségének és a mélységének, az
akadályozhatná a cselekvésünket itt a Földön). Céltudatosabb nézőpontból
megközelítve (és szerintem az univerzum legfőbb tulajdonsága a céltudatosság),
ha szabad akaratunkból hozunk jó döntéseket a földön minden gonoszság és
igazságtalanság ellenére, az sokkal kevesebbet jelentene, ha közben teljes
mértékben emlékeznénk a ránk váró szépségre és ragyogásra.
Miért lehetek mindebben olyan biztos? Két okból. Az
egyik az, hogy megmutatták nekem (azok a lények, akik az Átjáróban és a Magban
tanítottak), a másik az, hogy konkrétan átéltem. Amíg nem a testemben
tartózkodtam, olyan információkat kaptam az univerzum természetéről és
felépítéséről, amelyeket messze képtelen lettem volna felfogni. Mégis belém
kerültek valahogy, nagyrészt azért, mert a földi gondolataim nem voltak útban,
így maradt számukra helyem. Most, hogy visszakerültem a földre, és emlékszem az
itteni identitásomra, ennek a földöntúli tudásnak a magja ismét elbújt. De azért
ott van. Minden pillanatban érzem. Itt, a földi környezetben évekbe fog telni
majd, amíg kicsírázik. Úgy értem, évekbe telik, amíg halandó, materiális
agyammal megértem azt, amit olyan gyorsan és könnyedén felfogtam a túlvilág
agymentes birodalmában. Ugyanakkor bízom abban, hogy ha elég keményen dolgozom,
akkor sok minden felszínre bukkan majd abból a tudásból. Ha azt mondom, hogy
még mindig nagy a szakadék az univerzumunkkal kapcsolatos jelenlegi tudományos
felfogás és az általam látott igazság között, az nagyon enyhe kifejezés. Még
mindig imádom a fizikát és a kozmológiát, és még mindig nagyon szeretem
tanulmányozni hatalmas, csodálatos univerzumunkat. De most már sokkal tágabb
fogalmakat jelölnek számomra a „hatalmas” és a „csodálatos” szavak. Az
univerzum fizikai oldala csak egy porszem a láthatatlan, spirituális oldalához
képest. A múltamban nem használtam volna a „spirituális” szót tudományos
diskurzusban.
Most úgy gondolom, egyszerűen nem engedhetjük meg
magunknak, hogy kihagyjuk ezt a szót. A Magban teljesen egyértelműnek tűnő
magyarázatokat kaptam arra, hogy mi is az általunk „sötét energiának” és „sötét
anyagnak” nevezett valami, csakúgy, mint az univerzumunk sokkal bonyolultabb
összetevőire, amelyekkel az emberek még nagyon sokáig nem fognak foglalkozni.
De ez nem jelenti azt, hogy én is el tudnám magyarázni ezeket. Azért nem, mert
– paradox módon – még én magam is a megértésük folyamatának közepén járok.
Talán úgy írhatnám le legjobban az élményemnek ezt a részét, ha azt mondom,
kóstolót kaptam egy másfajta, sokkal mélyebb tudásból: egy olyanból, amely
szerintem egyre több ember számára elérhetővé válik a jövőben. De most felfogni
ezt a tudást olyan, mintha egy csimpánz lennék, aki egy napra emberré vált,
átélhette az emberi tudás minden csodáját, majd visszatér csimpánz barátaihoz,
és megpróbálja elmagyarázni nekik, milyen volt több nyelven beszélni és érteni
az integrálszámításhoz, és tisztában lenni az univerzum hatalmasságával.
Odafent felmerült az elmémben egy kérdés, és rögtön
megérkezett rá a válasz is – mint egy közvetlenül az első mellett nyíló virág.
Szinte olyan volt, mintha kérdés sem létezhetne válaszok nélkül éppen úgy,
ahogyan az univerzumban egyetlen fizikai részecske sem független a többitől igazán.
És a válaszok nem egyszerű „igen”-ekből és „nem”-ekből álltak. Hatalmas fogalmi
építmények voltak, az eleven gondolat mérhetetlenül nagy építményei, olyan
összetettek, mint egy-egy város. Olyan hatalmas koncepciók, hogy többéletnyi
időre szükségem lenne ahhoz, hogy kiigazodjak bennük, ha földi gondolatokra
fordítanánk le őket. De ezek nem földi gondolatok voltak. Úgy vetettem le
magamról a földi gondolkodásmódot, mint pillangó a gubóját. A földet halványkék
pöttynek láttam a fizikai űrben. Megértettem, hogy a föld egy olyan hely, ahol
keveredik a jó és a gonosz, és hogy ez egyedi vonása. Még a földön is több a
jó, mint a gonosz, de itt a gonosz olyan befolyást nyerhet, ami a létezés
magasabb szintjein elképzelhetetlen. Azt, hogy néha a gonosz győzzön, tudta és
engedélyezte a Teremtő, mint elengedhetetlen velejáróját annak, hogy hozzánk hasonló
lényeknek szabad akaratot adott.
Az univerzumban kisebb gonoszságmorzsák vannak
elszórva, de ahhoz a jósághoz, bőséghez, reményhez és feltétel nélküli
szeretethez képest, amelyben szó szerint úszik az univerzum, az összes gonoszság együtt nem több egy homokszemnél a
sivatagban. Az alternatív univerzum anyaga a szeretet és az elfogadás, és
bármi, amelyben ezek nincsenek meg, azonnal feltűnik, és látványosan nem illik
a képbe. De a szabad akarat ára az elszakadás ettől a szeretettől és
elfogadástól. Szabadok vagyunk; de olyan szabad lények, akiket a környezetük
korlátoz, azt a benyomást keltve bennünk, hogy nem vagyunk szabadok. A szabad
akarat létfontosságú ahhoz, hogy betöltsük a funkciónkat a földi birodalomban:
azt a funkciót, amely – mint egy napon majd rájövünk –, azt a sokkal magasabb szerepet
szolgálja, hogy lehetővé váljon a felemelkedésünk az időtlen magasabb
dimenziókba. Lehet, hogy az idelenti életünk jelentéktelennek tűnik, mivel csak
egy pillanatnyi a többi élethez és a többi világhoz képest, amelyek megtöltik a
láthatatlan és a látható univerzumokat. Ugyanakkor rendkívül fontos is, mivel
itt az a szerepünk, hogy felnőjünk az istenihez, és ezt a növekedést
figyelmesen nyomon követik a fenti világ lényei – a lelkek és fényes gömbök
(azok a lények, akiket magam felett láttam az Átjáróban, és akikből szerintem a
kultúránk angyalképe származik).
A döntéseket igazából mi hozzuk meg. De a valódi
gondolatnak nincs köze az agyhoz. Ám mi annyira hozzászoktunk – részben konkrétan
az agyunk által – a gondolathoz, hogy az agyunkkal hozzuk összefüggésbe a
gondolatainkat, és azt, hogy kik vagyunk, hogy elveszítettük a képességünket annak
felismerésére, hogy sokkal többek vagyunk a fizikai agyunknál és a testünknél,
amelyek nekünk engedelmeskednek. A valódi gondolat prefizikális. Ez a
gondolkodás mögötti gondolkodás a felelős az összes tényleg jelentős döntésért,
amelyet ebben a világban hozunk. Egy olyan gondolkodás, amely nem a lineáris dedukció
elvén működik, hanem villámgyorsan hoz létre kapcsolatokat különböző szinteken,
azokat összehozva. Emellett a szabad, belső intelligencia mellett a hétköznapi gondolkodásunk
reménytelenül lassúnak és botladozónak tűnik. Ez az a fajta gondolkodás, amely
elkapja a labdát a pálya szélén, amely ihletett tudományos felismerésekkel áll
elő, vagy tehetségesen szerez dalokat. A rejtett gondolkodás ugyan mindig ott
van, amikor szükségünk van rá, de ehhez nagyon sok esetben már hozzá sem tudunk
férni, és nem is hiszünk benne. Nem is kell mondanom, hogy ez az a gondolkodás,
amely akcióba lépett azon az esti ejtőernyőzésen, amikor Chuck ernyője hirtelen
kinyílt alattam. Az agyon kívüli gondolkodást megtapasztalni olyan, mint
belépni az azonnali kapcsolatok világába, amely mellett a hétköznapi
gondolkodás (mármint a fizikai agyunk és a fénysebesség által korlátozott
aspektusai) reménytelenül álmatagnak és tétovának tűnik. A legigazabb,
legmélyebb énünk teljesen szabad. Nem nyomorították és nem rontották meg
korábbi tetteink, és nem aggódik az énképe vagy a státusza miatt. Megérti, hogy
nincs mitől tartania a földi világban, és emiatt nem is kell hírnévből,
gazdagságból vagy dicsőségből felépítenie önmagát.
Ez az igazi, spirituális énünk, amelyet egy szép
napon hivatva vagyunk megtalálni. De addig is, amíg az a nap el nem jön, úgy
érzem, minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy kapcsolatba lépjünk ezzel
a csodálatos aspektusunkkal – hogy kineveljük és a fényre hozzuk. Ez a lény
most mindnyájunkban ott él, valójában ez az a lény, akinek Isten szánt minket. Hogyan
juthatunk közelebb ehhez a valódi spirituális önmagunkhoz? A szeretet és az
együttérzés manifesztálásával. Miért? Mert mind a szeretet, mind az együttérzés
sokkal több annál az elvont fogalomnál, amelynek sokan hiszik Ezek létező
dolgok. Konkrét dolgok. És a spirituális birodalom építőanyagai. Ahhoz, hogy
visszatérhessünk abba a birodalomba, ismét olyanná kell válnunk, mint az a birodalom
– még akkor is, ha most ebben ragadtunk, és ebben vergődünk. Az emberek
Istenről való gondolkodásának egyik legnagyobb hibája, hogy Istent
személytelennek képzelik. Igen, Isten van a számok mögött, az univerzum
tökéletessége mögött, amelyet a természettudománnyal próbálunk megmérni, és
küszködve megérteni. De – és ez is egy paradoxon – Om egyben „ember” is. még
sokkal inkább, mint én vagy az olvasó. Om mélyebben és személyesebben érti meg
a helyzetünket és érez együtt velünk, mint azt el tudnánk képzelni, mert Om tudja,
mit felejtettünk el, és megérti, milyen rettenetes teher lehet az isteni tudata
nélkül létezni, akár csak egy pillanatra is…
16. N az 1-ből
Csütörtök volt, amikor az orvosaim megállapították,
hogy az én E. coli-változatom nem egyezik azzal a szuperellenálló fajtával,
amelyik megmagyarázhatatlan módon éppen akkor bukkant fel Izraelben, amikor én
ott jártam. De az egyezés hiányától csak még érthetetlenebb lett az esetem. Egyértelműen
jó hír volt, hogy nem egy olyan baktériumot hordozok, amelyik képes lenne az
ország harmadának kiirtására, ám a gyógyulásomat illetően ez csak
megerősítette, amit az orvosaim már így is gyanítottak: az én esetem
gyakorlatilag precedens nélküli. Ugyanakkor az állapotom gyorsan haladt az
elkeserítőtől a reménytelen felé. Az orvosoknak egyszerűen nem volt válaszuk
arra, hogyan kaphattam el ezt a betegséget, illetve hogyan lehetne visszahozni
engem a kómából. Csak egy dologban voltak biztosak: senkit nem ismernek, aki
teljesen felgyógyult volna bakteriális agyhártyagyulladásból, ha több mint
egy-két napig volt kómában. Mi már a negyedik napnál tartottunk. A stressz
mindenkire megtette hatását. Phyllis és Betsy kedden úgy döntöttek, hogy a jelenlétemben
tilos akár csak megemlíteni a lehetőségét, hogy meghalok – feltételezve, hogy
egy részem talán tudatában lehet a beszélgetéseiknek. Csütörtökön kora reggel
Jean rákérdezett az egyik intenzíves ápolónőnél, hogy mennyi az esélyem a
túlélésre. Betsy, aki az ágy túloldalán volt, meghallotta, és azt mondta: –
Kérlek, ebben a szobában ne beszélgess erről. Jean és én mindig is nagyon
szoros kapcsolatban voltunk. Mi is éppúgy a családhoz tartoztunk, mint „házi
készítésű” testvéreink, de az, hogy minket – ahogy ők fogalmaztak
-„kiválasztottak” a szüleink, magától értetődőn erős köteléket hozott létre
közöttük. Jean mindig is vigyázott rám, és a frusztrációja és a tehetetlensége
az aktuális helyzettel kapcsolatban a robbanás peremére lökte. Jean szemébe
könnyek gyűltek. – Egy kis időre haza kell mennem – mondta. Miután
megbeszélték, hogy rengetegen vannak, akik folytatni tudják az ágyam melletti
virrasztást, mindenki egyetértett abban, hogy a kórház személyzete valószínűleg
nagyon fog örülni, ha eggyel kevesebb ember lesz a szobámban. Jean visszament a
házunkba, összecsomagolt, és még aznap délután hazaautózott Delaware-be. A távozása
annak az érzelemnek volt az első valódi, kimutatott jele, amelyet az egész
család érezni kezdett; a tehetetlenségnek. Kevés frusztrálóbb élmény van annál,
mint kómában látni egy szerettünket. Az ember segíteni akar, de nem tud. A
kómás betegek családtagjai, menekülésképpen, gyakran maguk nyitogatják a
páciens szemét. Ez is a dolog erőltetésének egyik formája – mintha ráparancsolnának
a betegre, hogy ébredjen. De persze ez nem működik, és a hangulatot is tovább rombolhatja.
A mélykómában fekvő páciensek nem tudják koordinálni a szemüket és a
pupillájukat.
Ha egy mélykómás beteg szemhéját felhúzzuk, az egyik
szeme valószínűleg erre fog nézni, a másik arra. Ez nagyon nyomasztó látvány,
és többször felerősítette Holley fájdalmát, amikor a szemhéjamat felhúzva
gyakorlatilag egy hulla keresztbe álló tekintetét látta. Miután Jean elment,
kezdett minden szétesni. Phyllis viselkedése megváltozott, egyre idegesebben beszélt
az orvosokkal – amit egyébként a praxisom során számtalan alkalommal
megfigyelhettem a páciensek családtagjai körében.
– Miért nem adnak nekünk több információt? –
kérdezte felháborodva. – Esküszöm, ha Eben itt volna, ő elmondaná nekünk, mi is
folyik itt igazából…
…A hét végére a motoros aktivitásnak ezek az alkalmi
kitörései szinte teljesen megszűntek. Már nem volt több érzéstelenítőre
szükségem, mert a mozgásom – még az a halott, automatikus fajta is, amelyet az
agytörzsem legprimitívebb reflexkörei váltottak ki – majdnem nullára csökkent. További
családtagok és barátok telefonáltak, hogy megkérdezzék, eljöjjenek-e.
Csütörtökre megszületett a döntés, hogy ne. Az ápolónők hangsúlyozottan
kiemelték, hogy az agyamnak pihenésre van szüksége minél nagyobb csend van,
annál jobb. És a telefonhívások hangneme is észrevehetően megváltozott. Szép
csendben átváltottak reménykedőből reménytelenbe. Holley néha, amikor
körülnézett, úgy érezte, mintha máris elveszített volna.
Csütörtök délután kopogtattak Michael Sullivan
ajtaján. A templomi titkárnője volt az. – A kórház van a vonalban – mondta. –
Eben egyik ápolónője szeretne beszélni veled. Azt mondja, sürgős. Michael
felvette a telefont.
– Michael – mondta neki az ápolónő. – Azonnal ide
kell jönnie. Eben haldoklik.
Michael, a lelkész volt már ilyen helyzetben. A
lelkészek majdnem olyan gyakran látnak halait és azt, milyen pusztítást hagy
maga után –, mint az orvosok. Michael ennek ellenére megdöbbent, hogy a „haldoklik”
szót hallja velem kapcsolatban. Felhívta feleségét, Page-et, és megkérte,
imádkozzon: mind értem, mind azért, hogy benne legyen elég erő ehhez a
helyzethez. Majd a hideg, könyörtelen esőben a kórházba autózott, a szemébe
gyűlő könnyekkel küszködve. Amikor beért a szobámba, nagyjából ugyanaz a
látvány fogadta, mint legutóbbi látogatása során. Phyllis mellettem ült, ő
virrasztott éppen a kezemet fogva, amelyet egy pillanatra sem engedtek el hétfő
esti érkezése óta. A mellkasom percenként tizenkétszer emelkedett és süllyedt a
lélegeztetőgéptől, az intenzíves ápolónő csendben tette a dolgát, állítgatta az
ágyamat körülvevő gépeket, és olvasta le róluk az adatokat.
Ekkor egy másik ápolónő jött be, és Michael
megkérdezte, ő telefonált-e.
– Nem – felelte az ápolónő. – Én egész délelőtt itt
voltam és az állapota nem sokat változott tegnap óta. Nem tudom, ki hívhatta.
Tizenegyre Holley, anya, Phyllis és Betsy is az
ágyam mellett volt. Michael azt javasolta, mondjanak el egy imát. Mindenki a
két ápolónőt is beleértve, megfogta egymás kezét az ágyam körül, és Michael
elmondott egy újabb szívből jövő fohászt az egészségem visszanyeréséért.
– Uram, hozd vissza nekünk Ebent. Tudom, hogy képes
vagy rá.
Azt továbbra sem tudta senki, ki hívhatta fel
Michaelt. De akárki is volt az, jól tette. Mert az imák, amelyeket odalentről
küldtek nekem abból a világból, amelyből indultam –, kezdtek végre elérni hozzám.
17. Felejteni és emlékezni
A tudatosságom ekkorra megnőtt. Olyan nagy volt,
mintha az egész univerzumot magába foglalta volna. Hallgattak már valaha zenét
recsegő rádión? Megszokja az ember. És akkor valaki igazít egyet az
állomáskeresőn, és teljesen tisztán szólal meg ugyanaz a zene. Hogyan nem
vettük észre korábban, milyen homályos, milyen távoli, milyen eltérő volt
korábban? De persze így működik az elme. Az embereket alkalmazkodásra
tervezték. Számtalanszor elmagyaráztam a pácienseimnek, hogy az ilyen-olyan
kellemetlenségek megszűnnek majd, vagy legalábbis kevésbé lesznek zavaróak,
ahogy a testük és az agyuk megszokja majd az új helyzetet. Ha valami elég sokáig
tart, akkor az ember agya megtanulja figyelmen kívül hagyni, megkerülni, vagy úgy
kezelni, mintha ez lenne a normális. De a korlátozott földi tudatosságunk
messze áll a normálistól, és erről akkor kaptam meg az első leckét, amikor még
mélyebbre utaztam, egészen a Mag szívéig. Továbbra sem emlékeztem a múltamból
semmire, ugyanakkor ettől nem lettem kevesebb. Noha elfelejtettem az idelenti
életemet, arra emlékeztem, hogy odaát ki is vagyok igazából. Egy
lélegzetelállítóan hatalmas és összetett univerzum polgára vagyok, amelyben a
szeretet uralkodik. A testen túli élményeim szinte kísértetiesen visszhangozták
azokat a leckéket, amelyeket egy évvel korábban tanultam meg, amikor
megtaláltam a vérszerinti családomat. Végső soron senki sem árva közülünk.
Mindannyian abban a helyzetben vagyunk, mint én voltam, van még egy családunk:
olyan lények, akik figyelnek minket és vigyáznak ránk, és keresnek minket.
Olyanok, akiket egy időre elfelejtettünk, de akik – ha megnyitjuk magunkat
előttük – arra várnak, hogy segíthessenek vezetni minket földi utunkon.
Mindnyájunkat szeretnek. Minden egyes embert jól ismer és sokra tart a Teremtő,
aki sokkal mélyebben törődik velünk, mint azt képesek lennénk felfogni. Ez az
információ nem maradhat többé titokban.
18. Nincs menedék
Péntekre a testem háromszoros adag antibiotikumot
kapott négy napon keresztül, de továbbra sem
reagált. Minden égtájról családtagok és barátok érkeztek hozzám, és
azok, akik nem jöttek el, csoportosan imádkoztak értem a templomban. Peggy, a
sógornőm, és Sylvia, Holley barátnője aznap délután érkeztek meg. Holley olyan
vidám arccal köszöntötte őket, amilyet csak magára tudott erőltetni. Betsy és
Phyllis továbbra is kiálltak a „meg fog gyógyulni” nézőpont mellett: optimisták
maradtak, mindenáron. De ezt napról napra nehezebbé vált elhinni Még Betsyben
is felmerült, hogy „a szobában nincs pesszimizmus” parancsa nem azt jelenti-e
igazából, hogy „a szobában nincs valóság”.
– Szerinted fordított helyzetben Eben is megtenné
ezt értünk? – kérdezte Phyllis Betsytől aznap reggel, egy újabb, nagyrészt
álomtalan éjszaka után.
– Mire gondolsz? – kérdezett vissza Betsy.
– Úgy értem, szerinted ő is minden percét itt
töltené, az intenzíven táborozva?
Betsy a világ leggyönyörűbb, legegyszerűbb válaszát
adta erre kérdés formájában:
– El tudod képzelni, hogy bárhol másutt legyél a
világon?
Mindketten egyetértettek abban, hogy noha szükség
esetén egy pillanat alatt ott teremnék, azt nagyon nehezen tudták elképzelni,
hogy órákig egy helyben üljek. – Ez soha nem tűnt fárasztó feladatnak vagy
kötelességnek… Egyszerűen ott volt a helyem – mesélte nekem Phyllis később. Sylviát
leginkább a kezem és a lábfejem aggasztotta, amelyek kezdtek összekunkorodni,
mint egy növény levelei, ha nem kap vizet. Ez megszokott jelenség az
agyvérzéses és kómás betegeknél, mivel a végtagok domináns izmai megfeszülnek
De a családtagok és a szerettek számára ez sohasem könnyű látvány. Miközben
engem nézett, Sylvia magát győzködte, hogy tartson ki eredeti megérzése mellett
De ez még neki is kezdett nagyon-nagyon nehezére esni. Holley egyre inkább
önmagát hibáztatta (bárcsak korábban feljött volna a lépcsőn, bárcsak ez meg az…),
és mindenki nagyon keményen dolgozott azon, hogy elterelje a figyelmét a
témáról. De ekkorra már mindenki tudta, hogy még ha fel is épülök, arra nem
éppen a felépülés lesz a legjobb szó. Legalább három hónapnyi intenzív
rehabilitációra lesz szükségem, krónikus beszédzavaraim lesznek (már ha marad
egyáltalán annyi agykapacitásom, hogy beszélni tudjak), és életem végéig
ápolónő kell majd mellém. Ez volt a legjobb lehetséges kimenetel, és bármilyen súlyosnak
és komornak is hangzik, ez is csak az optimista fantáziálgatások világába
tartozott. Annak esélye, hogy egyáltalán ennyivel megúszom, kezdett a nulla
felé tendálni. Bondot megkímélték attól, hogy az állapotomat részletezzék
előtte. De pénteken, iskola után meghallotta, amint az egyik orvos körvonalazza
Holley-nak azt, amit a feleségem már magától is tudott. Eljött az idő, hogy
szembenézzen a tényekkel. Nem maradt sok remény. Aznap este, amikor haza
kellett volna indulnia, Bond nem volt hajlandó elhagyni a szobámat. A megszokott
gyakorlat az volt, hogy egyszerre csak kerten lehettek bent, hogy az orvosok és
az ápolónők munkáját ne zavarják. Holley este hat körül gyengéden felvetette,
hogy ideje lenne hazaindulni. De Bond nem volt hajlandó felállni a székből,
amely a fehérvérsejtek és az E. coli csatáját ábrázoló rajza alatt állt.
– Amúgy sem tudja, hogy itt vagyok – mondta félig
keserű, félig könyörgő hangon.
– Miért ne maradhatnék?
Úgyhogy az este további részében mindenki felváltva
járkált be hozzám, hogy Bond ott maradhasson. De másnap reggel – szombaton –
Bond teljes pálfordulása következett be. Amikor Holley benézett a szobájába, azt mondta, hogy nem akar
bejönni a kórházba.
– Miért nem? – kérdezte Holley.
– Mert félek – válaszolta Bond.
Ez a vallomás mindenkit megijesztett. Holley néhány
percre visszament a konyhába. Utána ismét megpróbálkozott, és megkérdezte, nem
akarja-e mégis meglátogatni az apukáját. A fiam hosszan, némán rámeredt.
– Na jó – egyezett bele végül.
A szombat úgy telt el, hogy folytatták mellettem a
virrasztást, és a családom és az orvosaim reménykedve beszélgettek rólam. Az
egész egy reménytelen próbálkozásnak tűnt arra, hogy életben tartsanak.
Mindenkinek jobban ki voltak ürülve a tartalékai, mint egy nappal korábban. Szombat
éjszaka, miután Phyllis anyánkat, Bettyt visszavitte a hotelszobába, beugrott a
házunkba. Koromsötét volt, az ablakokban egyetlen lámpa sem világított.
Miközben Phyllis átgázolt a sáron, nehezére esett megtartani az egyensúlyát a
köveken. Már öt napja folyamatosan esett – azóta, hogy felvettek engem a
kórházba. Az ilyen szünet nélküli eső nagyon szokatlan a virginiai síkságon,
ahol a november általában hűvös, tiszta és napos, mint az előző vasárnap volt,
az utolsó nap a rohamom előtt. Az a nap ekkorra már nagyon távolivá
homályosult, és úgy tűnt, mintha mindig is ömlött volna az eső az égből. Mikor
lesz már vége? Phyllis benyitott a házba, és felkapcsolta a villanyt A hét
eleje óta jártak hozzánk emberek, hogy ennivalót hozzanak, és noha élelem
továbbra is érkezett, a félig reménykedő, félig aggódó hangulat, amivel az átmeneti
válságot kezelték, egyre sötétebbé és elkeseredettebbé vált. A családunkhoz hasonlóan
a barátaink is tudták, hogy ami engem illet, kezd minden remény elfogyni. Phyllis
néhány másodpercig azon gondolkozott, hogy begyújt, de ezt a gondolatot
szorosan követte egy másik, sokkal kellemetlenebb. Miért fáradna vele? Hirtelen
sokkal kimerültebbnek és letörtebbnek érezte magát, mint valaha, amióta csak az
eszét tudta. Lefeküdt a fa borítású dolgozószoba kanapéjára, és mély álomba
merült.
Fél órával később Sylvia és Peggy is hazatértek, és
amikor meglátták Phyllist, lábujjhegyen mentek át a dolgozószobán. Sylvia
lement a pincébe, és észrevette, hogy valaki nyitva hagyta a fagyasztót. A víz
tócsában állt a padlón, az élelmiszerek pedig kezdtek felolvadni – beleértve
néhány jó kis steaket is. Amikor Sylvia elmondta a pincebeli helyzetet
Peggynek, úgy döntöttek, kihozzák belőle, amit lehet. Felhívták a család többi
tagját, és munkához láttak. Peggy hozott néhány edényt, majd összedobtak egy
rögtönzött lakomát. Betsy, a lánya, Kate, és a férje, Robbie hamarosan
csatlakozta hozzájuk, Bonddal együtt. Idegesen csevegtek, és mindenki csak
kerülgette az őket legjobban foglalkoztató témát: hogy én – a díszvendég –
valószínűleg már soha nem térek vissza ebbe a házba. Holley visszament a
kórházba, hogy folytassa a folyamatos virrasztást. Leült az ágyam mellé, megfogta
a kezemet, és Susan Reintjes mantráját ismételgette, arra kényszerítve magát,
hogy a szavak jelentésére koncentráljon, miközben kimondja őket, és hogy szíve
mélyén higgyen abban, hogy igazak.
„Érted imádkozunk. Te másokat gyógyítottál. Most
rajtad a sor, hogy meggyógyulj. Sokan szeretnek. A tested tudja, mi a dolga.
Még nem jött el a halálod ideje.”
19. A végjáték
Ahányszor csak a rideg Földigiliszta Nézőpontjában
találtam magam, képes voltam felidézni a ragyogó Forgó Dallamot, amely
megnyitotta előttem az utat az Átjáróba és a Magba. Hosszú időszakokat
töltöttem – amelyek ugyanakkor semmi percnek tűntek – az őrangyalom
társaságában a pillangószárnyon, és egy örökkévalóságot azzal, hogy a Mag
mélyén a Teremtőtől és a Korongtól tanultam dolgokat. Volt egy pont, amikor
felértem az Átjáró peremére, és azon kaptam magam, hogy nem tudok bemenni. A
Forgó Dallam amely addig a jegyem volt a magasabb régiókba már nem tudott
bejuttatni oda. A Menny kapui bezárultak előttem.
Annak leírása, hogy ez milyen érzés volt, a lineáris
nyelv szűk keresztmetszete miatt- amelyen kénytelenek vagyunk mindent
keresztülerőltetni itt, a Földön – ismét rendkívül nagy kihívás. Az olvasó
gondoljon azokra az alkalmakra, amikor csalódást élt át. A földön átélt
veszteségek bizonyos értelemben mind csak változatai a központi, nagy
veszteségnek: a Mennyország elvesztésének. Aznap, amikor bezárultak előttem a Menny
kapui, olyan szomorúságot éreztem, mint még soha. Az érzelmek egészen mások
odafent. Minden emberi érzelem jelen van, de mélyebbek és tágabbak – nem korlátozódnak
belülre, hanem kívül is ott vannak. Mintha ahányszor megváltozna a hangulatunk idelent
a Földön, az időjárás is megváltozna. Mintha a könnyeink zivatart váltanának
ki, az
örömünktől pedig azonnal eltűnnének a felhők. Ez
segít annak elképzelésében, mennyivel erőteljesebbek és jelentőségteljesebbek a
hangulatváltozások odafent, hogy különös módon mennyire nem létezik igazán az,
amire mi „odabent”-ként és „odakint”-ként gondolunk. Így történt, hogy én
megtört szívvel elmerültem a folyamatosan erősödő bánat világában, a homályban,
és egyben konkrétan is süllyedni kezdtem. Hatalmas felhőfalak között
ereszkedtem lefelé. Mindenfelé duruzsoltak körülöttem, de a szavakat nem tudtam
kivenni Majd ráébredtem, hogy számtalan lény vesz körbe, a távolba vesző
ívekben térdelve. Most, visszatekintve már értem, mit csináltak ezek a félig
látható, félig érezhető lények, akik felettem és alattam sorakoztak a sötétben.
Értem imádkoztak.
Két arcra tisztán emlékeztem később, Michael
Sullivanéra és a felesegéére, Page-ére. Csak profilból láttam őket, de
egyértelműen azonosítottam mindkettejüket, miután visszatértek a nyelvi képességeim.
Michael személyesen is ott járt az intenzíven több alkalommal, hogy imádkozzon
értem, de Page egyszer sem látogatott meg (noha ő is mondott értem imákat). Ezekből
az imákból energiát kaptam. Valószínűleg ez volt az oka annak, hogy bármilyen
mély szomorúság is égett bennem, valamilyen különös bizonyosságot éreztem, hogy
minden rendben lesz. Ezek a lények tudták, hogy egy átmeneten haladok éppen
kereszrül, és azért énekeltek és imádkoztak, hogy segítsenek tartani bennem a
lelket. Én az ismeretlenbe tartottam, de ekkorra már tökéletesen hittem és
bíztam abban, hogy gondomat fogják viselni, ahogy azt a pillangószárnyas társam
és a végtelenül szerető Istenség ígérte – hogy bárhova is megyek, a Menny velem
tart. A Teremtő Om formájában jelenik majd meg, és egy angyal – az én angyalom
– alakjában, a Pillangószárnyas Lányéban. Kiindultam visszafelé, de nem voltam
egyedül – és tudtam, hogy soha többé nem fogom egyedül érezni magam.
20. A szivárvány
Amikor később elgondolkozott rajta, Phyllis azt
mondta, hogy abból a hétből az esőre emlékezett leginkább. Az alacsonyan szálló
felhőkből a hideg, csapkodó esőre, amely egy pillanatra sem enyhült, és egy
pillanatra sem engedte át a napfényt De akkor, azon a vasárnapi reggelen,
amikor beállt a kórház parkolójába, valami furcsa dolog történt. Phyllis éppen
elolvasott egy SMS-t az egyik bostoni imacsoporttól, amelyben az állt „Várd a
csodát.” Miközben azon töprengett, vajon mekkora csodára számíthat, segített
anyának kiszállni a kocsiból, és mindketten megjegyezték, hogy elállt az eső. A
nap keleten átlőtte sugarait egy szakadáson a felhők között, megvilágítva a
gyönyörű, ősöreg hegyeket nyugaton, és a fenti felhőréteget is, aranyfénybe
borítva a szürke fellegeket. Majd amikor a távoli csúcsok felé pillantottak, az
ellentétes irányba, mint ahol a november közepi nap emelkedni kezdett,
meglátták. Egy tökéletes szivárvány volt ott.
Sylvia együtt autózott a kórházba Holley-val és
Bonddal egy megbeszélt találkozóra a vezető orvossal, Scott Wade-del. Dr. Wade
egyben a barátunk és szomszédunk is volt, és a legnehezebb döntés előtt állt,
amellyel az életveszélyes betegségekkel foglalkozó orvosoknak szembe kell
nézniük. Minél hosszabb ideig maradok kómában, annál nagyobb a valószínűsége,
hogy életem hátralévő részét „tartós vegetatív állapotban” kell töltenem. Mivel
az agyhártyagyulladás egyáltalán nem reagált jól a kezelésre, azt kockáztatták,
hogy végül sikerül legyőzniük a betegségemet, pusztán azért, hogy pár hónapig
vagy évig egykor eleven, de immár nem reagáló testben élhessek, nulla
életminőséggel.
– Üljenek le – mondta dr. Wade Sylviának és
Holley-nak kedves, ugyanakkor félreérthetetlenül komor hangon. – Dr. Brennannal
konferenciabeszélgetéseket folytattunk a Duke, a University of
Virginia és a Bowman Gray orvosi egyetem
szakértőivel, és el kell mondjam, hogy mindenki kivétel nélkül egyetért abban,
hogy nem állnak jól a dolgok. Ha Eben nem tanúsít komoly javulást a következő
tizenkét órában, akkor valószínűleg beszélnünk kell az antibiotikumok
abbahagyásáról. Egy bakteriális agyhártyagyulladással kómában töltött hét
önmagában is kizárja a gyógyulás esélyét. Mindezt tekintetbe véve, talán jobb
lenne, ha hagynánk, hogy a természet végezze a dolgát.
– De tegnap láttam, hogy megrezzent a szemhéja –
tiltakozott Holley. – Tényleg mozgott.
Majdnem úgy, mintha ki akarná nyitni. Biztos vagyok
benne, hogy jól láttam.
– Ebben nem kételkedem – felelte dr. Wade. – A
fehérvérsejtszáma is csökkent. Mindez jó hír, és egy pillanatra sem állítanám,
hogy nem az. De a kontextusában kell néznie ezt a helyzetet. Jelentősen visszavettük
Eben fájdalomcsillapítását, és a neurológiai vizsgálata több neurológiai
aktivitást fog kimutatni, mint eddig. Az agytörzse részben működik, de nekünk a
magasabb rendű agyfunkciókra lenne szükségünk, és azoknak még mindig nyoma
sincs. A legtöbb kómás betegnél idővel megfigyelhető némi javulás a látható
éberségi szintjükben. A testük olyan dolgokat csinál, melyekből úgy tűnhet,
mintha visszatérnének. De nem fognak. Egyszerűen csak az agytörzs kerül a „coma
vigile” nevű állapotba, abba a
mintázatba, amely hónapokig vagy évekig is kitarthat. Nagy valószínűséggel csak
ez áll a mozgó szemhéjak mögött. És ismét el kell mondanom, hogy hét nap kóma,
az rettenetesen nagy idő bakteriális agyhártyagyulladással.
Dr. Wade nagyon sok szót használt, hogy elvegye a
mondanivalója élét, amelyet egyetlen mondatban is közölhetett volna Eljött az
ideje, hogy hagyják a testemet meghalni.
21. Hat arc
Miközben ereszkedtem, további arcok bugyborékoltak
fel a sárból, mint mindig, amikor a Földigiliszta Nézőpontjának Birodalmába
süppedtem. De ezúttal volt némi különbség az arcokban. Immár emberiek voltak,
nem állatiak. És egyértelműen mondtak dolgokat. Nem mintha képes lettem volna
kivenni, mit mondanak. Egy kicsit olyan volt az egész, mint a régi Charlie
Brown-képregények, amelyekben amikor a felnőttek beszélnek, csak kivehetetlen
hangok vannak. Később, visszatekintve ráébredtem, hogy hat arcot is felismertem
a látottak közül. Ott volt Sylvia, Holley, és a nővére, Peggy. Ott volt Scott
Wade és Susan Reintjes. Egyikük, az egyetlen, aki nem volt személyesen jelen az
ágyam mellett azokban az utolsó órákban, Susan volt. De a maga módján persze ő
is az ágyam mellett állt, mert aznap éjjel, előző éjszaka, leült Chapel Hill-i otthonában,
és odakívánta magát mellém.
Amikor ezt később megtudtam, megdöbbentem, hogy
anyám, Betty, és a húgaim, akik egész héten szeretettel fogták a kezemet,
hiányoztak a látott arcok közül. Anyának éppen meghúzódott a lába, és csak
mankóval tudott járni, de hűségesen részt vett a virrasztásban. Utána
megtudtam, hogy azon az utolsó éjszakán ők nem voltak ott. Azoknak az arcára
emlékeztem, akik testi valójukban jelen voltak a kómám hetedik reggelén vagy
előző este. De miközben leereszkedtem, még mindig nem tudtam nevet vagy kilétet
kapcsolni egyik archoz sem. Csak azt tudtam vagy éreztem, hogy valamiért ők
fontosak nekem. Az egyik különösen erőteljesen vonzott magához. Húzni kezdett.
Egy rántás következtében, amely mintha végigvisszhangzott volna a hatalmas
felhő- és angyalaknában, amelyen keresztül ereszkedtem, hirtelen ráébredtem,
hogy nem csak az Átjáró és a Mag lényeit – akiket mintha mindig is ismertem és szerettem
volna – ismerem.
Az alattam levő lényeket is ismerem és szeretem –
azokat, akik a lenti birodalomban élnek, amely felé sebesen közelítettem.
Azokat a lényeket, akikről mostanáig teljesen megfeledkeztem. Ez a tudat mind a hat arcra összpontosult, de
főleg a hatodikra. Az annyira ismerős volt. Végtelen félelemmel határos
döbbenettel ébredtem rá, hogy bárki is az, nagyon nagy szüksége van rám. Hogy ő
olyasvalaki, aki nem élné túl, ha elhagynám. Ha magára hagynám, elviselhetetlen
lenne a fájdalma – éppen olyan, mint amilyet én éreztem, amikor bezárult
előttem a Mennyek kapuja. Ekkora árulást egyszerűen nem követhetek el.
Egészen odáig szabad voltam. A lehető
leghatékonyabban utazgattam a világokban: anélkül, hogy érdekelt volna, mi lesz
a vége. A végkimenetel egyáltalán nem számított, mert még amikor a Magban voltam,
akkor sem támadt bennem szemernyi aggodalom vagy bűntudat sem azzal
kapcsolatban, ogy valakinek fájdalmat
okozok. Persze ez volt az egyik első dolog, amit megtanultam, amikor a Pillangószárnyas Lány azt mondta nekem:
– Nem hibázhatsz.
De ez most megváltozott. Annyira megváltozott, hogy
utam során ekkor éreztem első ízben rettenetes félelmet. Nem magamat féltettem,
hanem azokat az arcokat – különösen a hatodikat. Azt az arcot, amelyet még
mindig nem tudtam azonosítani, de azt tudtam, hogy nagyon fontos számomra. Ez
az arc még részletgazdagabbá vált, amíg végül megláttam, hogy a
visszatérésemért könyörög: azért, hogy kockáztassam meg a rettenetes
leereszkedést a lenti világba, hogy ismét vele lehessek. A szavait még mindig
nem értettem, de valahogy arra utaltak, hogy van még dolgom ebben a lenti világban
– ahogy mondani szokás, még van vesztenivalóm. Számít, hogy visszatérjek.
Kötelékeim vannak odalent – olyan kötelességeim, amelyeket tiszteletben kell
tartanom. Minél tisztábbá vált az arc, annál inkább rádöbbentem erre. És annál közelebb
kerültem ahhoz, hogy felismerjem. Egy fiatal fiú arca volt.
22. Az utolsó éjszaka, az első reggel
Amikor leült dr. Wade-del, Holley megkérte Bondot,
hogy várja meg az ajtó előtt, mert nem akarta, hogy meghallja a rossz híreket,
amelyekre számított. De Bond ezt megérezte, ott bóklászott az ajtó előtt, és
meghallotta dr. Wade néhány szavát. Eleget ahhoz, hogy ráébredjen, mi a
helyzet. Hogy megértse, hogy az apja nem fog visszajönni. Soha. Bond berohant a
szobámba, és az ágyamra vetette magát. Zokogva csókolgatta a homlokomat, és simogatta
a vállamat. Majd felhúzta a szemhéjamat, és azt mondta üres, vak szemembe:
– Meg fogsz gyógyulni,
apa. Meg fogsz gyógyulni. – Ezt folyamatosan ismételgette, gyermek módjára, abban
a hitben, hogy ha elég sokszor kimondja, akkor igazzá válik.
Mindeközben a folyosó túlsó végén lévő szobában
Holley a levegőbe meredt, és megpróbálta felfogni dr. Wade szavait. Végül azt
mondta:
– Azt hiszem, ez azt jelenti, fel kell hívnom Ebent
az egyetemen, hogy jöjjön ide.
Dr. Wade nem vitatkozott. – Igen, azt hiszem, ez
lenne a helyes. Holley odasétált a tárgyaló nagy panorámaablakához, amely az
esőáztatta, de egyre fényesebb virginiai hegyekre nézett, elővette a
telefonját, és Eben számát tárcsázta. Közben Sylvia felállt a székből.
– Holley, várj egy kicsit – mondta. – Menjünk be
csak még egyszer, utoljára.
Sylvia bement az intenzíves szobába, és megállt az
ágyamnál Bond mellett, aki némán masszírozta a kezem. Sylvia a karomra tette a
kezét, és gyengéden megsimogatta. A fejem feléjük volt fordítva, mint végig az
előző hét során. Az elmúlt napokban mindenki az arcomat nézte, nem az arcomba nézett.
Csak akkor volt nyitva a szemem, amikor az orvosok ellenőrizték a
pupillareflexemet (ez az egyik legegyszerübb, de leghatékonyabb módja az
agyfunkciók ellenőrzésének), vagy amikor Holley és Bond az orvosok ismételt
utasítása ellenére felhúzták a szemhéjamat, és megnézték halott, üres tekintetemet,
amely kétfelé állt, mint egy törött babáé.
De miközben Sylvia és Bond az ernyedt arcomat
bámulta, eltökélten ellenállva annak, hogy elhiggyék az orvos szavait, valami
történt. Kinyílt a szemem
Sylvia felsikoltott. Később elmesélte, hogy az
okozta számára a legnagyobb döbbenetét – közvetlenül a szemem kinyitása után –,
hogy azonnal elkezdtem körbenézni Fel, le, jobbra, balra. Sylviát ez nem egy
felnőttre emlékeztette, aki hétnapos kómából ébred, hanem egy újszülöttre – olyasvalakire,
aki most jött a világra, és először nézi meg magának. Bizonyos értelemben igaza
is volt.
Sylvia végül magához tért a sokkból, és ráébredt,
hogy engem zavar valami. Átrohant abba a szobába, ahol Holley még mindig a
panorámaablakon bámult kifele, és IV. Ebennel beszélgetett.
– Holley… Holley! – kiabálta Sylvia. – Felébredt.
Ébren van! Mondd meg Ebennek, hogy az apja visszatért.
Holley Sylviára meredt. – Eben – mondta a telefonba.
– Vissza foglak hívni. Az… apád visszatért…
az életbe.
Holley elindult, majd futásnak eredt az intenzív
felé, sarkában dr Wade-del. És valóban, ott hánykolódtam az ágyban. Nem
gépiesen, hanem mert magamhoz tértem, és láthatóan zavart valami. Dr. Wade
azonnal megértette, micsoda: a lélegeztető csöve, ami még mindig a torkomban
volt. A cső, amelyre már nem volt szükségem, mivel az agyam a testem többi
részével együtt éppen életre kelt. Az orvos odanyúlt, leszedte a rögzítő
ragasztószalagot, és óvatosan kihúzta belőlem a csövet. Kicsit csukladoztam,
beszívtam az első teljesen segítség nélküli légvételemet az elmúlt hét napban, és
kimondtam ennek a hét napnak az első szavait:
– Köszönöm.
Phyllisnek még mindig a szivárvány járt az eszében,
amelyet a liftből kilépve meglátott. Anyát tolta egy tolószékben. Beléptek a
szobába, és Phyllis majdnem hanyatt esett meglepetésében. Én az ágyamban ültem,
és visszanéztem rájuk. Betsy fel-le ugrált. Megölelte Phyllist. Mindketten könnyekben
törtek ki. Phyllis közelebb lépett, és mélyen a szemembe nézett. Én
visszanéztem rá, majd végignéztem a többieken is. Miközben szerető családom és
a rólam gondoskodó személyzet az ágyam köré gyűlt, továbbra sem értve a
megmagyarázhatatlan változást, békés, örömteli mosoly ült ki rám.
– Minden rendben – mondtam éppen annyira sugározva,
mint amennyire szavakkal közölve ezt az üzenetet. Mindegyikükre mélyen
ránéztem, elismerve létezésük isteni csodáját.
– Nem aggódjatok… Minden rendben – ismételtem meg,
hogy minden kétséget eloszlassak.
Phyllis később azt mesélte, ez olyan volt, mintha
egy fontos túlvilági üzenetet adnék át, amely szerint a világ olyan, amilyennek
lennie kell, hogy nincs mitől tartanunk. Azt mondja, gyakran felidézi azt a
pillanatot, amikor valami triviális probléma bántja – hogy vigaszt merítsen
belőle. Miközben végignéztem az összegyűlteken, láthatóan visszatértem a földi
létezésembe.
– Mit kerestek ti itt? – kérdeztem tőlük.
Phyllis azt felelte: – Te mit keresel itt?
23. A visszatérés
Bond úgy képzelte, hogy majd a megszokott apja fog
felébredni, aki körbenéz, és csak tájékoztatni kell az addig történtekről,
mielőtt folytatná atyai szerepét. De hamar ráébredt, hogy ez nem lesz annyira
egyszerű. Dr. Wade két dologra figyelmeztette Bondot: egyrészt ne reménykedjen
abban, hogy bármire is emlékezni fogok abból, amit a kómától visszatérve
mondtam. Elmagyarázta, hogy az emlékezet nagyon sok energiát kíván meg az
agytól, és hogy az én agyam még nem jött helyre annyira, hogy ilyen magas
szinten teljesítsen. Másrészt ne aggódjon túlzottan amiatt, amiket ezekben az
első napokban mondok, mert jó része elég nagy őrültségnek fog tűnni. Mindkettőben
igaza volt. Azon az első reggelen Bond büszkén megmutatta a rajzot, amelyet
Ebennel készítettek az E. colit megtámadó fehérvérsejtjeimről.
– Hű, ez gyönyörü – mondtam.
Bond ragyogott a büszkeségtől és az izgalomtól. Utána
azzal folytattam:
– Milyen az időjárás odakint? Mit mond a számítógép?
Indulnod kell, mindjárt készen állok az ugrásra!
Bond arca elszomorodott. Mondanom sem kell, nem erre
a visszatérésre számított. Vad látomásaim voltak, életem legizgalmasabb
pillanatait éltem át újra, a legélénkebb színekben. A fejemben éppen
ejtőernyővel készültein ugrani a DC3-ból, öt kilométeres magasságból… Én voltam
az utolsó, ahogy azt szeretem. A testem úgy repült a legteljesebben. Ahogy
kivetettem magam a repülőgép ajtaján a ragyogó napfénybe, azonnal fejesugró
pózt vettem fel, karomat a testemhez szorítva (mármint fejben), és éreztem az
ismerős menetszelet. Közben elsuhantam a propeller mellett, lentről bámulva,
ahogy a hatalmas, ezüstös gép hasa az ég felé lendül óriási rotorjai lassított
felvételben pörögnek, és az alján a föld és a felhők tükröződnek. Merengve bámultam
a fékszárnyakat és a kiengedett kereket (mintha le akarna szállni a gép, amely
még kilométerekkel volt a föld felett, de lelassított, hogy minimalizálja az
ugrók számára az ellenszelet).
Karjaimat nagyon erősen a testemhez szorítottam,
hogy minél hamarabb óránkénti 350 kilométeres sebességre gyorsuljak, és csak
pöttyös, kék sisakom és a vállam állt ellen a ritka levegőnek, miközben a
bolygó maga felé húzott – másodpercenként közelebb jutva egy focipályához. A
szél a hurrikán sebességének háromszorosával tombolt mellettem, hangosabban,
mint bármi is valaha. Elhaladtam két hatalmas, pufók fehér felhő között,
rakétaként süvítve át a résnyi szakadékban, miközben alattam ott ragyogott a
zöld föld és a csillogó, kék tenger. Eszeveszett izgalommal rohantam az alig
látható barátaim felé. Ők színes hópehely alakzatba rendeződtek, amely másodpercről
másodpercre egyre nagyobbá vált, ahogy további ugrók is csatlakoztak hozzá
mélyen odalent…
Oda-vissza ugráltam az intenzíves szobám jelene és a
csodálatos ejtőernyős ugrás fejemben zajló, adrenalinban úszó illúziója között.
Félúton jártam az őrület és a megértés között. Két napon át halandzsáztam
ejtőernyőzésről, repülőgépekről és az internetről mindenkinek, aki meghallgatott.
Miközben az agyam szép lassan összeszedte magát, egy különös és kimerítően paranoid
univerzumba kerültem. Kényszeressé váltam a megjelenő „internetes üzenetek”
miatt, amelyek mindig előjöttek, ahányszor csak becsuktam a szemem – néha még
nyitott szemmel is láttam őket a plafonon. Amikor lehunytam a szemem, reszelős,
monoton, dallamtalan kántálást is hallottam, de ez általában eltűnt, amikor
kinyitottam. A levegőbe mutogattam, mint E. T., így próbáltam az orosz és kínai
internetes üzeneteket eltolni előlem. Egyszóval, kissé megőrültem.
Egy kicsit olyan volt, mint a Földigiliszta
Nézőpontjának világában, csak még rémálomszerűbb, mivel amit hallottam és
láttam, azt átitatták emberi múltam tapasztalatai (a családtagjaimat felismertem,
még akkor is, amikor – mint Holley esetében – a nevükre nem emlékeztem). Ugyanakkor
teljesen hiányzott a világból az a döbbenetes élesség és vibráló gazdagság – a hipervalószerűség
–, amely az Átjáróban és a Magban megvolt. Egyértelműen visszakerültem az agyamba.
Amikor felébredtem, úgy tűnt, teljesen tiszta az agyam, ám hamarosan ismét eltűntek
a kóma előtti életem emlékei. Csak arra emlékeztem, hogy honnan érkeztem éppen:
a Földigiliszta Nézőpontjának durva, csúf birodalmára, az idilli Átjáróra és a
lenyűgöző, mennyei Magra. Az elmém – a valódi énem – viszszakényszerítette
magát a fizikai létezés túl szűk és behatárolt öltözékébe, a maga tér- és
időbeli korlátaival, lineáris gondolkodásával és a verbális kommunikáció
limitjeivel. Azokba a dolgokba, amelyekről egy héttel korábban még úgy
gondoltam, a létezés egyetlen módját jelentik, de amelyek most különösen kemény
feltételeknek tűntek. A fizikai létezés legfőbb tulajdonsága a védekezés,
miközben a spirituális létezés ennek pont az ellentettje. Ez az egyetlen
magyarázat, amelyet adni tudok arra, miért járt ilyen nagymértékű paranoiával a
visszatérésem. Egy ideig a meggyőződésemmé vált, hogy Holley (akinek – mint már
említettem – a nevére nem emlékeztem, de valahogy felismertem benne a
feleségemet) és az orvosaim meg akarnak ölni. Újabb, esetenként rendkívül
hosszú és életszerű álmaim és ábrándjaim is voltak a repülésről és az
ejtőernyőzésről. A leghosszabban és legfelkavaróbban – amely szinte
nevetségesen részletes volt – egy dél-floridai onkológiai klinikán találtam
magam, amelyben külső liftek voltak, és ahol Holley, két dél-floridai rendőr és
két ázsiai nindzsa fényképész üldözött, kábeleken ugrálva. Valójában egy
úgynevezett „intenzív osztályos pszichózison” mentem keresztül. Ez normális, várható
dolog olyan páciensek esetében, akik hosszú, inaktív periódus után térnek
magukhoz. Rengetegszer láttam már ilyet, de belülről még soha. És belülről ez
nagyon-nagyon más. A rémálmoknak és paranoid fantáziáknak ebbe a sorozatába
visszatekintve az volt a legérdekesebb, hogy tényleg nem voltak többek ennél:
fantáziáknál. Némely részei – főként a hosszú, dél-floridai nindzsás rémálom –
különösen intenzívek voltak, sőt, kifejezettek rémisztőek, amikor átéltem őket.
De visszanézve – szinte attól a pillanattól, hogy ez a periódus véget ért –
tisztán láthatóvá vált, hogy miről is volt szó: olyasmiről, amit megviselt
agyam hozott létre, miközben megpróbálta összeszedni magát. Ezen időszak alatt
némely álmom döbbenetesen és félelmetesen eleven volt. De végső soron csak azt
hangsúlyozták ki, mennyire nagyon különbözik az álombéli tudatállapotom a
mélykómás hipervalóságétól.
Ami a rakétákat, a repülőket és az ejtőernyős
témákat illeti – amelyek oly kitartóan visszatértek –, meglehetősen helytállóak
voltak szimbolikus szempontból, mint később rájöttem. Hiszen arról volt szó,
hogy veszedelmes visszautat tettem meg éppen egy nagyon távoli helyről agyam
elhagyott, de ismét funkcionálissá váló űrállomására. Nem is lehetne jobb földi
analógiát találni arra, ami a betegségem hete során történt velem, egy
rakétakilövésnél.
Nem Bond volt az egyetlen, akinek nehézséget okozott
a határozottan furcsa személyiségem elfogadása azokban az első napokban. Egy
nappal azután, hogy visszanyertem az eszméletemet – hétfőn – Phyllis felhívta
IV. Ebent Skype-on, a számítógépén.
– Eben, itt az apád – mondta, és felém fordította a
kamerát.
– Szia Apa, hogy s mint? – kérdezte vidáman.
Egy percig csak vigyorogtam és bámultam a számítógép
képernyőjét. Mikor végre megszólaltam, Eben elszomorodott. A beszédem
fájdalmasan lassú volt, és a szavaimnak alig volt értelme. Eben később azt
mondta:
– Olyan voltál, mint egy zombi, vagy mint aki egy
LSD-s “bad trip”-en van.
Sajnos neki senki nem szólt a lehetséges intenzív
osztályos pszichózisomról előre. A paranoiám aztán fokozatosan alábbhagyott, a
gondolkozásom és kommunikációm pedig világosabb lett. Két nappal az ébredésem
után áthelyeztek az Idegtudományi Utókezelő Részlegbe. Phyllis és Betsy kapott
egy-egy vendégágyat a nővérektől, így ők mellettem tudtak aludni. Kizárólag bennük
kettőjükben tudtam megbízni – mellettük biztonságban éreztem magam, ők voltak a
fogódzkodók az új valóságomban. Az egyetlen gond az volt, hogy nem aludtam.
Egész éjjel ébren tartottam őket, az internetről, űrállomásokról, szovjet
kettős ügynökökről és minden egyéb ostobaságról hablatyolva. Phyllis megpróbálta
meggyőzni a nővéreket, hogy köhögőrohamom van, abban bízva, hogy kapok köhögés elleni
szirupot, ami talán biztosít egy órányi folyamatos alvást. Olyan voltam, mint
egy újszülött, akinél még nem alakult ki az alvás menetrendje.
Nyugodtabb pillanataimban Phyllis és Betsy lassan
visszahúzott a valóságba. Felemlegettek mindenféle
gyermekkori történetet, én pedig lenyűgözve hallgattam, mintha először hallanám
őket. Minél többet beszéltek, annál többször pislákolt fel bennem a felismerés
valami fontos dologgal kapcsolatban – az a felismerés, hogy bizony én magam is
ott voltam ezeken az eseményeken. Később mindkét nővérem mondta, hogy a
paranoid fecsegés sűrű ködén át nagyon gyorsan kezdett kibontakozni annak a
testvérnek a képe akit korábban ismertek.
– Elképesztő volt, – mondta Betsy később – épp csak
kijöttél a kómából, nem voltál tisztában sem azzal, ki vagy, sem azzal, hogy mi
is történik valójában, az esetek felében mindenféle őrültségekről beszéltél, de
mégis, a humorérzéked a régi volt. Egyértelműen TE voltál. Visszatértél!
– Az egyik első dolog, amit tettél, az volt, hogy
elsütöttél egy poént az etetéseddel kapcsolatban –mesélte később Phyllis. – Fel
voltunk rá készülve, hogy etetnünk kell téged, kanál kanál után, ameddig csak
szükséges. De te végül egyetlen kanállal sem fogadtál el. El voltál szánva,
hogy azt a narancszselét magad tömöd a szádba.
Ahogy az agyam ideiglenesen lefulladt motorja
kezdett mind jobban beröffenni, figyelni kezdtem magam, ahogy mondok vagy
teszek bizonyos dolgokat, és csodálkoztam: hát ez meg honnan jött? Egyszer egy
Jackie nevű lynchburgi barátom jött látogatóba. Holley és én onnan ismertük
Jackie-t és a férjét Ront, hogy tőlük vettük annak idején a házunkat. Anélkül,
hogy akartam volna, a délen szocializálódott énem előretört, és Jackie-t látva
azonnal megkérdeztem:
– Hogy van
Ron?
Újabb pár nappal később kezdtem néha egészen világos
beszélgetéseket folytatni a látogatóimmal,
és megintcsak lenyűgöző volt, hogy mennyi ilyen kapcsolat jött vissza
automatikusan, anélkül, hogy meg kellett volna erőltetnem magam. Az agyam úgy
repült végig a társasági élet egyre ismerősebb tájain, mintha robotpilóta
vezetné. Ezzel első kézből nyertem bizonyítékot arra, amit agysebészként már
régen tudtam: az agy tényleg lenyűgöző gépezet. Persze mindenkinek ott zakatolt
a fejeben (tisztább pillanataimban az enyémet is beleértve) a ki nem mondott
kérdés: mennyire fogok felépülni? Vajon teljes mértékben, vagy az E. coli az
orvosok által jósolt károk legalább egy részét elkövette? Ez a mindennapos
várakozás mindenkit felőrölt, különösen Holley-t, aki attól tartott, hogy
varázslatos javulásom hirtelen leáll, és neki belőlem csak egy rész marad.
De napról napra egyre több tért vissza „belőlem”. A
nyelv. Az emlékek. A felismerés képessége. Egy bizonyos rám jellemző huncutság
is visszajött. És bár a húgaim nagyon örültek, hogy visszanyertem a
humorérzékemet, azt nem mindig értékelték, ahogyan „felhasználtam”. Hétfő
délután Phyllis megsimogatta a homlokomat, én pedig hátrahőköltem.
– Jajj! – kiáltottam fel. – Ez fájt!
Majd, kiélvezve a rémült arckifejezéseket,
hozzátettem:
– Csak vicceltem.
Mindenkit meglepett a gyógyulásom sebessége – kivéve
engem. Nekem akkor még – fogalmam sem volt arról, menynyire közel jártam a
halálhoz. És ahogy a barátaim és a családtagjaim egyenként visszatértek az
életükhöz, én minden jót kívántam nekik – áldott tudatlanságban az alig
megúszott tragédiát illetően. Annyira vidám voltam, hogy az egyik neurológus,
aki a rehabilitációs program miatt vizsgált ki, ragaszkodott ahhoz, hogy „túlzott
eufóriám” van, és hogy valószínűleg agykárosodást szenvedtem. Ez az orvos –
hozzám hasonlóan – csokornyakkendő-rajongó volt, és azzal viszonoztam a
diagnózisát, hogy távozása után közöltem a húgaimmal: „furcsán kispolgári
nézetei vannak a csokornyakkendőjéhez képest.” Már akkor tudtam valamit, amit
egyre több ember kezdett elfogadni körülöttem. Bármit is mondjanak az orvosok,
nem vagyok beteg vagy agykárosodott. Teljesen jól vagyok. Ami azt illeti – noha
ezt akkor még csak én tudtam – életemben akkor voltam először teljesen „jól”…
...
35. A fénykép
"A hála nem csupán a legnagyobb erény, de minden
erények szülője is."
CICERO (KR. E. 106-43)
Négy hónappal azután, hogy hazatértem a kórházból,
vér szerinti húgom, Kathy végre küldött nekem egy fényképet elhunyt húgomról,
Betsyről. A nagy borítékot a hálószobámban nyitottam ki, ahol az egész utazásom
megkezdődött, ott húztam ki belőle a soha nem ismert húgom nagy, fényes, bekeretezett
fotóját. Mint később megtudtam, a fényképen Balboa kikötőjének a mólóján állt,
nem messze dél-kaliforniai otthonától, háttérben a gyönyörű nyugati parti
naplementével.
Hosszú, barna haja volt, mélykék szeme. Szeretetet és kedvességet sugárzó mosolya mintha áthatolt volna rajtam, amitől egyszerre kezdett felduzzadni és sajogni a szívem…
Ködössé vált a tekintetem, miközben gondosan
letettem a képet a szekrényre, és bámulni kezdtem. Betsy furcsán, kísértetiesen
ismerősnek tűnt. De ez érthető volt. Vérrokonok voltunk, és több közös génünk
volt, mint bárki mással a bolygón, a másik két vértestvéremet leszámítva. Akár
ismertük egymást, akár nem, Betsyvel mély kötelék fűzött minket egymáshoz.
Másnap reggel a hálószobánkban Elisabeth Kübler-Ross
a halál utáni életről szóló könyvét olvasgattam, és találtam benne egy
történetet, amelyben egy tizenkét éves lánynak volt halálközeli élménye, és
eleinte nem beszélt róla a szüleinek. De végül nem bírta magában tartam, és
elmesélte az apjának. Azt mondta neki, egy csodálatos, szeretettel és
szépséggel teli tájon utazgatott, és ott találkozott a bátyjával, aki
megvigasztalta.
– Csak az a baj – mondta a lány az apjának hogy
nekem nincs bátyám.
Az apa szemébe könnyek gyűltek. Elmesélte a lánynak,
hogy volt egy bátyja, de három hónappal az ő születése előtt meghalt. Abbahagytam
az olvasást. Egy pillanatra különös, kába állapotba kerültem, amelyben se nem gondolkoztam,
se nem nemgondolkoztam, egyszerűen csak emésztgettem… valamit. Egy olyan gondolatot,
amely ott kísértett a tudatosságom peremén, de nem sikerült betörnie. A
szekrényre vándorolt a pillantásom, a Kathytől kapott fényképre. A soha nem
ismert húgom képére. Akiről a vér szerinti családom elbeszéléseiből tudtam
csak, milyen kedves, csodálatos és gondoskodó ember volt. Olyan kedves,
mondogatták gyakran, mintha egy angyal lett volna. A babakék-indigó ruha és az
Átjáró mennyei fénye nélkül, amely körülvette a gyönyörű pillangószárnyon,
először fel sem ismertem. De ez természetes volt. Én a mennyei énjét láttam –
azt, amely tragédiákkal és gondoskodással teljes földi világunk felett és azon
túl létezik. De immár össze sem téveszthettem volna azt a szerető mosolyt, a
magabiztos, végtelenül megnyugtató tekintetet, a csillogó, kék szempárt. Ő volt
az.
Egy pillanatra találkozott a két világ. Az én
világom itt a földön, ahol orvos, apa és férj voltam. És az a másik világ odaát
– amelyik olyan nagy, hogy ha az ember benne utazgat, megfeledkezhet arról, ki
is volt itt a Földön, és a kozmosz, az Istennel átitatott, szeretettel teli
sötétség részévé válhat. Azon az esős kedd délelőttön azzal az egy mozdulattal
találkozott házunk hálószobájában a magasabb világ az alacsonyabbal. A
fényképet nézve egy kicsit úgy éreztem magam, mint egy fiú a tündérmeséből, aki
átkel a túlvilágba, majd visszatér, és úgy érzi, hogy az egész csak álom volt –
amíg be nem nyúl a zsebébe, amelyben egy maréknyi csillogó varázsföldet talál a
másik birodalomból. Bármennyire is próbáltam tagadni, ekkor már hetek óta
dúltak bennem egymással dolgok. Az elmémnek az a része, amely odaát járt a
testem nélkül, harcolt a bennem élő orvossal – a gyógyítóval, aki a tudományra
esküdött fel. Belenéztem a húgom, az angyalom arcába, és tudtam – minden
kétséget kizáróan tudtam –, hogy az a két ember, aki az elmúlt hónapok során, a
visszatérésem óta voltam, igazából egy. Teljesen el kell fogadnom a szerepemet
orvosként, tudósként és gyógyítóként, ugyanakkor egy nagyon valószínűtlen,
nagyon fontos utazás résztvevőjeként is az istenibe. Ez nem miattam fontos,
hanem a mögötte rejlő fantasztikus, mindent eldöntően meggyőző részletek miatt.
A HKÉ-m meggyógyította összetört lelkemet. A tudtomra adta, hogy mindig is
szerettek, és azt is megmutatta, hogy mindenki mást is szeretnek az
univerzumban. És ezt aközben tette, hogy olyan fizikai állapotban volt a
testem, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint lehetetlen lett volna bármi ilyesmit
átélnem.
Tudom, lesznek emberek, akik ennek ellenére
megpróbálják majd cáfolni a velem történteket, és olyanok is, akik teljesen
kizárják a lehetőségét, mert nem lesznek hajlandóak elhinni, hogy amin keresztülmentem,
az tudományosan igazolható lenne.
De én jobban tudom. És mind a Földön, mind a
túlvilági birodalomban élők érdekében kötelességemnek látom – tudósként, tehát
az igazság keresőjeként is, és az emberek segítésére felesküdött orvosként is
–, hogy a lehető legtöbb ember tudomására hozzam: amit átéltem, az igaz, valóságos
és letaglózóan fontos. Nemcsak számomra, hanem mindnyájunk számára. Az utazásom
nemcsak a szeretetről szólt, hanem arról is, kik vagyunk, és mennyire össze
vagyunk kapcsolva – magáról a lét értelméről. Odafent megtudtam, ki vagyok, és
amikor lejöttem, ráébredtem, hogy az utolsó szálakat is elvarrtam azt illetően,
hogy itt ki vagyok. Szeretnek. Ezt a szót kellett hallanom árvaként, olyan
gyermekként, akiről lemondtak. De ebben a materialista korban mindenki másnak
is ezt kell hallania, mert abból a szempontból, hogy kik vagyunk igazából,
honnan jöttünk és hová megyünk, mindnyájan (tévesen) árvának érezzük magunkat. Ha
nem sikerül felidéznünk annak a nagyobb kapcsolódásnak és Teremtőnk feltétlen
szeretetének emléket, akkor mindig elveszettnek fogjuk érezni magunkat itt a
Földön.
Szóval itt vagyok. Még mindig tudós vagyok. Még
mindig orvos vagyok, és így két alapvető kötelességem van: tartanom kell magam
az igazsághoz, és segítenem kell a gyógyításban. Ez azt jelenti, hogy el kell
mondanom a történetemet. Azt a történetet, amelyről az idő múlásával egyre inkább
úgy érzem, hogy nem véletlenül történt meg. Nem azért, mintha különleges
lennék. Csak azért, mert velem két dolog történt meg egyszerre és egyidejűleg,
és ezek együtt megtörik a reduktív tudomány utolsó erőfeszítéseit is, amellyel
azt hirdeti a világnak, hogy csak a materiális birodalom létezik, és hogy nem a
tudat vagy a lélek – a miénk és az enyém – univerzumunk legnagyobb, központi misztériuma.
Erre én vagyok az eleven bizonyíték…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése